Terveket szövögettünk a beavatás részleteiről, melyben szerepeltek mesekönyvek, kedves kis versikék, pólóra nyomott ultrahangfelvételes kép, pocakfestés, s még sok más kedvesség. Aztán mégiscsak egyszerűbb módját választottuk annak, hogy Anyikával és Joepapával tudassuk, nagyszülők lesznek. Mert türelmetlen voltam és izgatott.

Farkas még visszatartott egy darabig, de addig-addig sündörögtem, fondorlatoskodtam, majd duzzogtam, míg végül látszólag megadtam magam egy búskomorbeletörődős "najólegyenahogyakarod"-dal, amitől ellágyult, s rábólintott: megoszthatjuk dédelgetett titkunkat a szüleinkkel, de még csakis velük.

Kapóra jött, hogy Joepapa ma ünnepli hatvanadik születésnapját, így nem volt túl bonyolult elhitetni velük tegnap, hogy egy előző napi meglepetést készítünk elő, mikor kitereltük őket a teraszra, s kérdésükre, hogy mégis milyen ajándékról van szó, csak kikiabáltam, hogy egészen picikéről.

Farkas beállította az ultrahang felvételt a lejátszón, pont oda, ahol közelről mutatják Bogócska kis szívét, ahogy ütemesen dobban. Szigorúan be kellett csukni a szemüket, s csak a nappaliban nyithatták ki, ahol jelzésemre a kismozink elindult, s megjelent rajta a pármiliméteres migyerekünk. "Nagymama, Nagypapa! A hét hetes unokátok!"

Joepapa jódarabig fel sem fogta, Anyika meg azonnal olyan hangos, rázkódós zokogásban tört ki, mint egy kisgyerek, akinek elvették a tölcséres fagyit a kezéből, s hol az én nyakambat áztatta a könnyeivel, hol pedig pasiba csimpaszkodva kapkodta a levegőt.

Próbáltuk visszafogni őket, lelkükre kötöttük, hogy tartani fogják a titkot egészen szeptember közepéig, amikor túl leszünk az első harmadon és a komolyabb vizsgálatokon, nem szórják szét a hírt sem a családban, sem a barátok felé (kivételt képez Anyika szomszéd barátnője, akiért külön kampányolt, hogy beavathassa, mert nem bírná ki egy percig sem, hogy ne dicsekedje el a nagymamaságát, s mivel szerinte ezt meg kell értenem, így is tettem). Joepapa meg agyon szorongatott, s azt kérdezgette, hogy akkor most nem én leszek már a kicsibabája, mire megnyugtattam, hogy dehogynem, sőt, továbbra is ragaszkodom az anyuciapuci kicsilánya státuszomhoz:-)

Később átmentünk Farkasmamához is, aki jóval kimértebben, mérsékelten örült, de minden esetre megnyugtató volt, hogy nem kezdett el rögtön jajgatni, hogy mostmileszvelünk, sőt, azon kívül, hogy megemlítette, hogy Ő egyszer már elvetélt, más rémtörténettel nem riogatott......

Csodálatos volt látni a boldogságukat, ahogy anyukám megpuszilgatja azt a fotót, ami szinte csak egy fekete-fehér massza, rajta az alig négymiliméteres migyerekünkkel, ahogy Joepapa azonnal listát készít az orvosbarátairól, kiket fog felhívni nőgyógyászajánlás miatt, nehogymár csakúgy az utcáról kopogtassak be valakihez, s megállípította, hogy a március végi szülés a lehető legjobb, és legszerencsésebb. Hiszek neki:-)

Anyika vallomása szerint, csak ül az ágyon, nézi a TV-t és azt veszi észre, hogy potyognak a könnyei....A kis maszatos képet, miután átlengette a szomszédbarátnőjének a kerítésen, beletette abba a keretbe, amiben eddig angyalok dalolásztak karonfogva, s most olyan, mintha a migyerekünket fognák közre. Joepapa, csak éppen egy kicsit megszegve a senkineknemmondomel ígéretét (el kell néznem neki, mert ugye ha Anyikának engedélyeztük Irénkét....), miután elmentünk Tőlük, egy üveg borral a hóna alatt átviharzott a szomszéd cimborájához, hogy elújságolja nagypapaságát, s erre koccintsanak, s egész nap Nagymamának szólítja Anyikát.

Reggel hítvam aput, hogy elsőként köszöntsem fel a hatvanadik születésnapján, aki felvette a telefont, megvárta, hogy ledaráljam a boldogszületésnapot, majd a gyors köszönöm után "Hogy van a mi dárga kisunokánk? Van neki görögdinnye, amit úgy szeretsz!" -lelkesedett, s háttérből hallottam Anyikát (aki úgy látszik, tegnap óta még nem dolgozta fel a hírt:-), amint mondogatja "Macika, a kismama, jajistenem, kismama lett a Macikából, a mi Macikánkból, jajistenem!"

Ilyenek, amikor visszafogottak.