Hűvös éppenszellő lengedezett körülöttünk, a nap is alig melengetett már, ahogy lefelé kúszott a domb mögé, jól jött a vállamra terített kendő. Kezdetnek megrendeltük a forró levest, én külön tejfölt is kértem hozzá, s bámultuk a messzire elnyúló, nádassal szegélyezett tavat a sukorói étterem teraszáról.
Az óriásoknak méretezett levesadag nem volt se forró, se ízletes, így pár kanál próbálkozás után eltoltam a tálat, s a megmaradt tejfölömet (amit imádok) ráöntöttem az időközben kiérkezett salátámra. Talán ezzel lehetett a gond, mert egyedül a tejföl volt az, amit csak én fogyasztottam, s amely a rettenetes görcsöket okozta már aznap éjjel, s egész hétvégére odaszögezett a fürdőszobába.
Reszelt alma, főttkrumpli, pirítós, keksz, rengeteg víz, fetrengés az ágyban egész hétvégén. Ha meg tudtam volna oldani, biztosan nem jövök be dolgozni, de persze hogy lehetetlen. A fenti menüsortól olyan a gyomrom, mint a mesebeli farkasnak, mikor a vadász felvágta a hasát, s bevarta a köveket a bendőjébe.
Nade, a témával kapcsolatban eszembe is jutott egy múltkori kellemes beszélgetés a hároméveslesz ikerunokaöcsikkel (akik jó úton haladnak a bilibealkotással, de a kakeszolással még akadnak gondok), mikor két hete átugrottam grillezni Enci unokanővéremhez, aminek az aprópója persze az volt, hogy verbálisan szétszedjük az új pasiját.
Encike a konyhában szöszmötölt, a fiúk és én kint emésztettünk a teraszon, az asztalra könyökölve almalevet szürcsöltünk szívószállal, mikor Ágóka megszólalat "Az Oli bekakilt."-mondta, s kisherceges, álmodozós szemeivel kérdőn nézett rám.
"Olikám, becsúszott a kaki?"-kérdeztem a szégyenkező, fürtöshajú tesóját, aki még a nyakát is behúzta zavarában.
"Neeeeem mooooooost! A múúútkor! - igazított ki Ágó.
Oli teljesen összement, rám sem mert nézni, leforrázva ült a székén. Mondanom kellett valamit.
"Nem baj Olikám, előfordul az ilyesmi. Velem is megesett már."
Erre mindketten felegyenesedtek, s élénken érdeklődni kezdtek.
"Te is be szoktál kakiniiiii?" - virult fel a fejük.
Gondoltam, most már késő visszakozni, s nevelőszándékkal tovább folytattam.
"Igen, volt már rá példa. De tudjátok, ha érzitek, hogy kell, akkor rögtön sietni kell a wcre, én is úgy szoktam, nem dolgozom tovább, vagy nem nézem a filmet, már megyek is. Mert ha sokat várok, akkor bizony már nem érek oda."
"És ki kellett mosni a gatyádat? Az anyukád mosta ki szappannal?" - feszegették tovább a témát.
Így csevegtünk még hosszasan, mint három nagyöreg a gangon, míg Enci ki nem dugta a fejét az erkélyajtón, s a fiúk el nem újságolták neki, hogy én is beszoktam. Ekkor jót nevetett, és figyelmeztetett, ne lepődjek meg, ha jóval később, mondjuk egy családi összejövetelen, egy elegáns, zsúfolt étteremben majd fenhangon felhívják a pincér figyelmét, hogy a "Mazsi (=én, családi becenév) be szokott kakilni!"
