Elkeseredetten fortyogtam a dühtől az út szélén, ahol a sötétben csak az utcai lámpa és az arra elhaladó autók fénye világított meg, s gyengéden simogattam a kockás plédbe bugyolált kisállatot.  

Már sötétedett, mikor hazafelé tartottunk a bevásárlásból, s egy útfeltúrás miatt lassan gurultunk a kertvárosi mellékutcában. Az előttünk haladó jobbra fordította a kormányt, hogy nagy ívben kikerülhessen valamit az úton, így mi is követtük. Nem tudom kiverni a fejemből a látványt.

Az út közepén egy elütött fekete macska próbált odébbvánszorogni a vértócsából, emelgette sebesült fejét, s zavarodott tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel. Senki sem állt meg. Nem segítettek. Kikerülték.

Leparkoltunk a sarkon, Farkas kikapta a hátsó ülésről a pokrócot, s rohantunk a cicához. Hagyta, hogy beborítsuk a puha anyaggal, s elhúzzuk az útról. Megpróbált feltápászkodni és elindulni, de egy idő után feladta, s engedte, hogy betakarjuk. Egy darabig tartottam, majd simogattam a hátát, s igyekeztem megnyugtatgatni, míg pasi a közeli rendelőket próbálta elérni telefonon, sikertelenül.

Elég sok vért veszíthetett, s továbbra is szivárgott valahonnan a kis fejéből, de nem tudtam pontosan megállapítani, hol érte a legnagyobb sérülés, nem is mertem megfogni. Már ott tartottunk, hogy Ő elmegy az orvoshoz kocsival, amíg én őrzöm a cicust, hogy ne tegyük ki fölösleges hercehurcának, ha mégsem fogadják (mert már ilyet is tapasztaltunk). Egyedül hagyni semmiképpen nem akartuk, az út szélén, ahol szembevilágítós autófények cikáznak, ahol annyira sem méltatta az, aki elütötte, hogy elhúzza az út közepéről......s ha esetleg ezek az utolsó percei, ne magányosan kelljen elmennie, s legyen, aki simogassa, míg elszenderül.

Ekkor összeszedhette minden erejét, mert felpattant, s kóvályogva nekiiramodott, átugrotta a vaskapu alját, s bemászott a kertbe. Mintha ismerte volna az utat, úgy haladt a ház felé, s eltűnt a sötétben. Álltunk egy darabig, csengőt kerestünk, remélve, hogy odatartozik, s a gazdik majd segítenek rajta, de nem találtunk, s láthatóan nem is voltak otthon. Kidobtuk a plédet a túloldalon álló kukába.

Ahogy beültünk a kocsiba, feltörtek a könnyeim. Hogy lehet az, hogy aki elütötte, egyszerűen továbbáll? Látnia kellett, hiszen lassan tudtunk csak haladni. Na és a többi száz, aki arra járt??? Mind kikerülte. Na és mikor ott görnyedtem az út szélén kiskosztümben, egy kockás plédet simogatva, kétségbeesett fejjel, mellettem pasi telefonált, miért nem lassított le valaki, hogy megkérdezze, segíthet -e (nem láthatták, hogy cica van alatta)???? Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek, közönyösek az emberek??????

Én sem szeretek idegen állítokhoz nyúlni, én is félek a betegségektől, vagy hogy megkarmol, megharap. Nekem sem lett volna kedvemre, ha összekenem a puccruhámat. Mi is siettünk haza. De nem fordíthatjuk el a fejünket, Ő egy élőlény, mint mi!!!!???

Sokáig nem tértünk magunkhoz. Azzal vígasztal, hogy a cicák szívósak, biztosan túléli, rendbejön......

Mit is vártam, hogy majd a karomban marad? Hogyan bízzon egy ilyen kisállat az emberekben, ha így bánunk velük?