Nem is ritka, nem is különleges, s ha nem is bárhol beszerezhető, úgyis akad a közvetlen környezetünkben egy lelkes rajongója a kéksárga stílusnak, aki rendszeresen felkeresi az ugyanilyen színű kockát, késztetést érezvén arra, hogy oda túlgyakran bemenjen, s mütyürkéket vegyen a lakásába, netán egyébként is tetemes mécseskészletét kívánja bővíteni vagy nézelődésnek álcázva céltudatosan az éttermében köt ki, ahol egyébként nagyon finom a lazacbrokkolival.

Ebbe a halmazba tartozó alanyunk egészen biztosan rácsap a lehetőségre, ha megkérjük a szívpárna beszerzésére, hozzátéve, hogy csak akkor, ha véletlenül majd éppen arra jár, s Ő rögvest meglátja benne a kitűnő indokot, melybe belekapaszkodhat, miért is kell neki a következő hétvégén ismét ellátogatnia az említett áruházba.

Tehát könnyen lehet egy ilyenünk. Mert kell.

Anyit leptem meg egyszer csakúgyajándékként ezzel a párnával, amely azóta az ágyán őrzi az álmát, s amiről a hétvégén felfedeztem, hogy bizony egy kiadós lelkimarcangolós beszélgetés fontos kelléke.

Erre Öcskössel folytatott bizalmas testvéri sugdolózásunk alkalmával jöttem rá, mikor elvonultunk  begubózódni Anyika ágyára, s mindketten megfogtuk az ott heverésző szívpárna nyegle karjait. Isteni morzsolni, hajlítgatni, tördelni az ujjait, így nem a sajátunkat sanyargatjuk a szószótkövet alatt. Könnyfelitatósnak sem utolsó.

Hogy miért kell? Hát mondom, beszélgetőpárna!