Ma a szokásosnál korábban kellett kelnünk, mert pasinak a fogorvos előtt még be kellett ugrania az irodába, előtte meg lepakolni engem a munkahelyemen.
Csörgött az óra. Ő lenyomja, hogy fel ne ébresszen engem is. Nem az az ágybólazonnalkipattanós fajta, így jóval hamarabb fújja az ébresztőt a vekker, mint ahogy valójában kellene. Ilyenkor rutinosan kinyúl a puha paplan alól, hogy lecsapja a fehér gombot, majd szundikál még egy rövidkét. Általában végül sikerül rávennie magát, hogy kikászálódjon az ágy öleléséből, de valamikor mégsen sikerül. Ilyenkor jól elalszunk.
Ahogy ma is.
Pedig nekünk nem megy ám a rohanás, mert mindezeknek bele kell férnie a reggelekbe: forrózuhany, kutyalegeltetés, tizenkétlábmosás, ebekmegszeretgetése, madarakmegcsiklandozása + napi menüjük elkészítése, kert- és halnézés, mi nyílt ki vagy színesedett át a növények közül, vitaminbogyók leosztása/ legurítása, na meg aztán néha, hidegebb napokon egy ráérős teázgatás.
A hosszú, réveteg, csakúgyfolyatomaforróvizetmagamra tussolás helyett rekordidő alatt mostam le magamról a levendulás szappanhabot, majd harisnyafelrángatás közben a másik kezemmel fogatmostam, végül hányaveti módon próbáltam kontybarendezni a megvadult, gubancos tincseimet. Ő akkor ért vissza a szőrgombócokkal a reggeli sétából, mikor éppen átrobogtam az előszobán, kezemben tartva lecsúszni készülő, félig felhúzott nadrágomat, miközben jobbal a krémet próbáltam eloszlatni az arcomon. Megállt, lazán karbatett kézzel, széles vigyorral a képén, s mikor megkérdeztem, hogy mégis miért nem rohaaaan, a konyhai elszívó gerendáján álló, öregecske órára bökött: a rozsdás mutatók egy órával kevesebbet mutattak, mint a fenti felkeltősvekker......
Mert Ő minden órát gondosan átállított. Csak azt az egyet nem, amire ébredünk...
Ráérősen teázgattunk.
