Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy tegnap ismét késésben voltunk, és már akkor elmúlt kilenc, mikor még igen messze voltunk a kenyéradónktól, amikor egy lejtőn ereszkdetünk le a kisborsban, csigatempóban....

Szóval, miközben a pöttömsmarttal repesztettünk a melóhelyünk irányába, hirtelen kitekertem a nyakamat, hátrafordultam, mivel egy pillanatra úgy láttam, hogy egy megmentésre váró kutyuska üget lefelé, lobogó szőrrel és füllel........Mire pasi is visszafordult, már nem láttuk, azt meg megvétózta, hogy kiszálljak és hosszas keresésbe kezdjek, és egyébkéntisbiztosan van gazdája, csak nem vettem észre, mint a múltkor, amikor beégtünk (na igen, akkor is akkorát visítottam, mikor megpillantottam egy ebet, bemértem egy kóbornak vélt drótszőrű tacsit, hogy pasi kisett a gatyájából, és állítottam, hogy atyaúristenszegényke, nincs gazdája!!!, mire durva fékezéssel megálltunk, üldöztük, majd a sarkon befordulva majdhogynem belecsapódtunk az ártatlanul ott bagózó kutyatulajdonosokba......totál úgy néztünk ki, mint valami önkéntes sintér szervezet, vagy kutyarabló banda....).

Munka után, ugyanazon lejtőn felfelé döcögve és az aznapi események részletes boncolgatása közepette megint feltűnt a kis szőrkupac, most felfelé rohant, ugyanolyan elszántan, mint reggel. Kicsapódtam a kocsiból, átverekedtem magam a forgalmas úton, és óvatosan megközelítettem a kisbüdöst, aki éppen megállt, hogy egy bozótban szagmintát gyűjtsön (talán a hazafelé vezető jeleket kereshette...). Legugoltam, kedvesen beszéltem hozzá, előrenyújtottam a tenyeremet, mire ő felemelte a kis buksiját, elindult felénk (ekkor már pasi is átért), de megkerült minket és tovább ügetett felfelé, félelmetes tempót diktálva.

Próbáltuk követni kocsival, de valahol, egy kis mellékutcában nyomát vesztettük.....Ekkor még párszor ingáztunk le-föl a hosszú úton, de nem találtuk meg......Nagyon sajnáltuk, olyan zavartnak tűnt, pont olyan volt, mint a mi nagyobbik kisfehérünk, Bendzsó, mármint ha ő elveszne, hasonlóan reagálna, mint ez a kis szőrgombóc. Míg a másik kettő azonnal, csóválva segítséget kérne (ami miatt leginkább is elvinnék őket), addig ő, félelmében és zavarában csak futna, behúzott fülekkel, és nem menne oda senkihez sem az utcán, nem csóválna, sőt, még morogna is (nem vicsoroga), és felemelni meg megfogni sem lehetne....Talán nem is segítenének neki hazatalálni, senkinek sem kellene. Ettől méginkább facsargatta a lelkünket a történet.....

Ma reggel pasi nagy önuramlat gyakorolva (én KVzom, ő meg mindig eszik egy vagy két szendvicset, amiből én lecsippenthetem a parányi sonkadarabkákat, amelyek kilógnak-szigorúan csak a kikandikálót ér!!!!, hogy legalább az ízét érezzem:-))) meghagyott egy utolsó falatot a KVzós melegszendvicséből, hátha ezzel majd becserkészhetjük a blökit, ha megint megtaláljuk rohanás közben. Nem volt sehol.

Később pasi megette a maradék, hideg szendócsücsköt....

Vajon megtalálta a gazdáját? Vagy tán befogadta valaki? Vagy még mindig rohan valahová? Vajon merre tarthat most?

Hiába állítjuk be az órát hatra (na jó, nem mondom, hogy akkor ki is pattanunk belőle azonnyomban: hallgatjuk a zenét, nyújtózunk, kutyát simizünk, beszélgetünk, elmélázunk a madárfüttyösnapsütése reggelen, meg azon, hogy milyen kár, hogy nem maradhatunk otthon, stb.), nyolc előtt aligha indulunk útnak. Pedig nagyon igyekszünk ám!!!!!