Beindult a nünüindönájt időszak. Vagyis most már nünüandbubusindönájt-nak hívjuk azt, amikor a lányokkal kilengünk az éjszakába. Remekül bírják. Jobban, mint mi. Tegnap például a belvárosban kószáltunk, még sötétedés után is nagy melegben. Nyüzsgött az egész város, imádtuk. Fagyiztunk, sétáltunk, élveztük az életet. Ma a Bazilika, az óriáskerék és környéke volt a célpont sötétedés után. Bubus is szereti a sürgölődést, amit meg-megszakít egy-egy cicizéssel (ma volt az első nap, amikor nem csak rágcsálta a cumisüveget, de meg is itta belőle a teát, amitől boldog voltam, mert imádom szoptatni, de ilyen melegben nehéz volt a félóránkénti cicizés...és ma volt az első nap, hogy egyedül evett husifalatokat!!! Kitettem az etetőszék tálcájára a falatkákat sorban, Ő pedig bekapdosta, tömte befelé a kis vaskos kezével....csoda ez a gyerek (is:))) - és késve ugyan, de két napja magától felül, amit annyira élvez, hogy nem akar aludni és csukott szemmel is feltolja magát ülésbe).
Hazafelé, mikor Nünü bemászott a kocsiba, a csilli-villi belvárosi éttermek tövében, egy kirakat elé vackolódva aludt egy hajléktalan bácsi. Erős volt a kontraszt. Szemben egy elegáns, szépen kivilágított étteremben pazar lakomák mellett iszogattak az emberek, pár méterre meg szegény ember majdnem a földön feküdve, koszosan, bödösen kortyolgatott valamit egy üvegből. Látszi, hogy Nünü kertvárosi gyerek, mert ilyen közelségbe még sosem került hajléktalanokkal. "Anya! Ott alszik valaki a párkányon!!! Dehát miért nem megy haza, ha ennyire fáradt???? Otthon kell aludni, nem az utcán csakúgy leheveredni, ha elfáradunk!!???" - elmagyaráztam Neki, hogy sajnos ennek a bácsinak nincs otthona, úgy mondják, hajléktalan. "Dehát nincs lakása? Az hogy lehet????" - érdeklődött, és láthatóan megrázták a hallottak. "Nem, nincs Neki kicsim. Sajnos így alakult az élete. Nem ismerem, így a történetét sem tudom, miért került az utcára, de nincs hova mennie." - magyaráztam. Aggódva nézte a bácsit a kocsi ablakából, teljesen megrendült. "Akkor miért nem csatlakozik valakihez? Hogy legyen családja. Miért nem fogadja be senki?" Mikor alhat majd ágyban? És mikor lesz párnája egyáltalán? És ha hideg van? Nincs takarója? És van szekrénye? Vagy hol vannak a ruhái???..........." - záporoztak az aggódó kérdések. A kis szeme megtelt könnyel, de nem sírt, csak csodálkozott és szomorú volt. A beszélgetést így zárta: "Anyaca! Kár, hogy ilyen szomorúságos dolgok vannak a világon."