Rózi a hüvelykujjat cuppogva aludt el mellettem (pár napja határozottan megtalálta, már nem csakúgyvéletlenül, hanem így altatja el magát), míg Nünü a karomban, a mellkasomon feküdt és beszélgettünk még egy kicsit. Aztán annyit mondott, hogy most már mindjárt elalszik, és tényleg elnyomta az álom. Óvatosan kihúztam a kezem alóla, betakargattam Őket és kiosontam a szobából. Mosolyogva kapkodtam a fázós talpaimat a hideg lépcsőkövön, és olyan nagy boldogság volt ismételgetni magamban, majd hangosan kimondani az étkető asztalnál prezit író Farkasnak: "Alszanak a kislányaink!" Fantasztikus! Tudom, hogy ketten vannak, hogy itt van Rózi, de mégis, mikor úgy igazán belegondolok, felfogom, kimondom, elönt valami szárnynövesztős boldogság. Alszanak a kislányok.......A mi kislányaink....hhh..........