Imádom a decembert. Sőt, a novembert is (oké, minden hónapot imdáok, vagyis vérbeli életimádó vagyok). A legeslegjobban a készülődést szeretem, de ezt már unalomig hangoztattam. Meg azt, hogy Nünüt ebbe bele lehet vonni és olyasmiket is csinálunk mi "felnőttek" vele, miatta, amit egyébként talán nem. Mert mikor volt az már, hogy én levelet írtam volna a télapónak? Most meg de. Sőt, a minap a karácsonyi vásárban énekeltem is a mikulásnak a hullapelyhest, hogy példát mutassak a gyereknek, hogy teljesen természetes, ha az ember kérésre vagy jókedvében dalrafakad közönség előtt is akár. Meg is simogatta a fejemet és adott egy szaloncukrot nekem is, Nünü meg irtó büszke volt rám, hogy én is jó gyerek vagyok, pedig már anyuka:) Írtunk hát a télapónak. De előtte kivonultam egy kisfűrésszel a hóba és levágtam két egyébként is vihartépdeste, letörött ágat, amit nem lehetett megmenteni, de így legalább jut nekik egy kis fény az ünnepekből. Ezt Szupercsirke díszítgette, rendezgette, majd nekiállt, hogy írjon és rajzoljon a télapónak (az elkészült rajzon a lap közepén az a fekete sor a kívánságlistája). Igen, bizony, Ő írta fel a puha kis kezecskéjével a címzést a borítékra, hogy "TÉLAPÓ", és a nevét is ráírta a lapra (ezt személyes okokból kisatíroztam a rajzáról, de persze csak itt a blogban - amúgy meg a nevét úgy 3. születésnapja körül kezdte el leírni). Eljátszottuk, hogy bedobtuk a postaládába (aztán itthon azon görcsöltünk Farkassal, miként dugjuk el, hogy ne találja meg egy hét múlva, aztán jól lebukunk). I-m-á-d-o-m.