Remeg a kezem és a nyugisabb, észrehallgatós részem igyekszik visszafogni a másikfelemet, aki meg megy a kalapáló szívem után és előrerohanósan álmodozik már megint. Már megint magasról fogok lepottyanni, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt Csillagszemű jósolja, bár most már Ő is rendesen meg van kavarva. Na de kezdjük az elején. A hétfői 170-es hcg adatomat emésztgetjük. Farkas bizakodó, Joepapa és Anyika bizakodó, hiába is mondom, hogy maximum 1% az, amibe kapaszkodhatnak, vállrándítással közlik, hogy pont ezen lógnak, ezen az egyszázalékon. Jó. Megtermékenyítősdoki szerint elég, ha jövő héten visszemegyek a kontrollra (mondta ezt hétfőn a 170-es érték után telefonon, meg ugye azt is, hogy mostantól tuti lefelé száguld majd, mert ugye volt ez a vérzés, ami egyébként tegnap óta nincs), addig várjak. Mire? Farkassal megbeszéltük, hogy márpedig mi szerdán, vagyik 2 napra az előző vérvételre megcsináltatjuk a következőt, mégis lássuk, hogy csökken, stagnál vagy esetleg növekszik -e az érték. Reggel odabattyogtunk az intézetbe, majd a nővérke közölte, hogy egyelőre nem csinál semmit, engedélyt kell kérnie a doktorúrtól, mert a papiromon az szerepel, jövő hét. Várakozás a folyosón (közben Farkassal arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne elköltözni vidékre, állatokat tartani, lovagolni, stb.). Vérvétel. Közben többen megjegyzik a nővérek közül, hogy hihetetlen, milyen furcsaságokat produkálok mindig, ilyet sosem láttak. Mindenki tudja a nevemet. Szuper. Én csak szeretnék meghúzódni az erős átlagban, névtelenül.

Hazafelé KVzunk, mesekönyveket veszünk, beszerezzük az utolsó ajándékokat is a huszonnégyből és tervezzük, hogy délután összekalapáljuk az adventi naptárt Nününek (hetek óta készül, remélem, isteni lesz:). Nem csörög a telefon. Vagyis de, csak éppen nem a doki. Minden csörgés gyomorgörcs. Végül hosszas tűkönülés után végre Ő az. Fura, mert mindig a hcg értékkel indít, de hétfőn és ma meg sem említette volna, ha nem kérdezek rá a végén. Mindketten arra tippeltünk (már Farkas és én), hogy felfelé fog menni, de csak kicsit, mint már többször is, és úgy 220 lesz maximum. Persze megemlítjük, hogy milyen jó lenne, ha varázsütésre rendesen menne felfelé, de ugye az előzmények miatt mindig is félnénk, hogy mi lesz a végén.....Csillagszemű beszél, valami duplázódást emleget, de azt hittem, rosszul hallok. Mondja, hogy menjek be holnap egy UHra, megnéz, meg hogy érdekes vagyok, furcsán állok én ehhez a hcg dologhoz. Milyen tudományos. Rákérdezek, hogy akkor most mégis mennyi ez a hcg. 330. Háromszázharminc????????? Ha a pénteki 40-et vesszük, akkor ez ideális haladás, nem? De. Persze ott van előtte a szerdai 40. De ha a szerdai 40-et vesszük és kihagyjuk a pénteki 40-et (amit még mindig nem értek, hogy miként lehet pöccre ugyanannyi szerdán és pénteken....), akkor a duplázódás meg is van mára!!?? Persze nem lehet csak úgy elsiklani a pénteki adat felett, tudom. Kérdezem, hagyhatok -e egy kis kapaszkodót magunknak, hogy mégis, hátha, esetleg?!!! Erre nem tud mit mondani. Leteszem.

Elmesélem Farkasnak. Sehogyem reagál, ahogy én sem. Örülhetünk? Féljünk? Bizakodjunk? Arról beszélgetünk, hogy ott van a kisbabánk, akárhogyis, akárhol is, de kapaszkodik. Nagyon. Annak ellenére, hogy ültem forróvízben, ittam neocitránokat, nem szedem a progeszteront, nem fekszem és nem is kímélem magam. Ennek ellenére ott növöget valahol. Istenem, mennyire pörög a lelkem!  Minden nap mást kell hinnünk. Pont mint már kétszer. A vérzés már nincs. Hányineg és rosszullét van. Mondtam is, hogy érzem, itt van még. A legrosszabb ebben a helyzetben, hogy ahogy már kétszer megtörtént velünk, minden kis bizakodós nappal egyre jobban kötődünk hozzá. Nézzük Nünüt, aki tényleg egy szupercsirke, és arról beszélgetünk, hogy ott van valaki a hasamban, aki a migyerekünk, és aki itt lehetne velünk nyolc hónap múlva. Annyira, de annyira nemistudomelmondani milyen ez.......