A pihengetőt mindig átjárja valami különleges, erős, vidám és optimista légkör. Igazi erőmertítő hely az. Pedig legtöbbünknek már hosszú út van a hátunk mögött. Régebben, mikor elkezdtük a programot -még Nünü előtt, aztán meg akkor, mikor még hittünk benne, hogy miként Ő, majd a Kistesó(k) is hamar érkeznek, pár inszeminációs próbálkozásból- döbbenten hallgattam mások szomorú történeteit, hogy milyen borzasztó dolgokat kellett megtapasztalniuk és még mindig várnak a csodára. A minap jutott eszembe, hogy mikor rákérdeznek az én előéletemre (már ami az intézeti tapasztalatokat érinti), az én sztorim is megdöbbentővé színeződött és már rajtam is csodálkonak sóhajtozva mások. Méhen kívüli terhesség, vetélés, stb. Furcsa. De az izgulás mellett legtöbbször csupa mosoly minden anyukajelölt. Szívesen írnék egy könyvet, vagy forgatnék Róluk, magunkról egy filmet. (megnéztem a Sejtjeink c. régi dokimentumfilmet, és akkor fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy be kéne mutatni a mostani "állapotokat", történeteket).

A lényeg, hogy Farkassal megint ott kuncogtunk a váróban teljes menetfelszerelésben: zacskólábbal, szájkötővel, tökfedővel, én hálóingben, Ő zöld műtőslebernyegben. A beavatkozás alatt végig az arcomat cirógatta, ami kifejezetten jólesett. Megnéztük az embriókat (szívesebben hívom Őket gyerekeknek, de alig merem), mind a hármat. Annyira különbözőek voltak egymástól. Volt 4, 6 és 8 sejtes (a nyolc leszívott petesejtből egy deformált volt, kettő rendellenesen találkoztott vagy fejlődött vagy mi, szóval hármat eleve lehúztak, míg végül négy indult meg szépen. Belőlük a negyedik "nem lett szép" - már ilyenkor is mennyire rosszulesik, hogy cikizik Őket:)-, a hármaska közepes értékelést kapott, az egyeske és ketteske meg szépséges-a doki szerint, mert nekünk mindegyik tetszett). A méhnyálkahártya 10,5mm. Kacsa, csövek, méhnyaktisztítás, biológus jön, csövön bemennek a kicsikék, cső ki, UHbot be, kép elkészült, kezembenyomták, másik ágyra átkecmergés, rövid rutinmondatok a szájkosaras, csakszemelógkiazöldből dokimmal és már gurultam is kifelé a pihengetőbe. Ott egy órán át szorongattam az UHképet, megint örültem, hogy kismama vagyok, csukott szemmel elmélkedtem majd felöltöztem és hazadöcögtünk Farkassal. Útközben végig tartottam a hasamat (mintha az bármit számítana:), valahogy az az érzésem, hogy kirázkódhatnak. Hárman vannak. Bárcsak maradnának! Elképzeltem a fájdalmas sikertelenséget, de jobban szeretem elképzelni, ahogy majd Nünü terelgeti Őket, Nagyika egyforma kötöttsapijában futnak az utcán, macskát simogatnak, nevetnek. Sőt, mindezt látni szeretném.