Nem meglepő, ha azt írom, hogy bőgve ütögetem a laptop betűit. Hormonok, háborgó lelkem? Melyik? Mindegyik? Talán nem raktam le az elmúlt két év sikertelensége miatt érzett bánatot, nem sírtam el a könnyeket, nem rúgtam bele a falba. Nem volt idő. Azt sem akartam, hogy Nünü észlelje a feszültséget, vagy azt, hogy elveszek tőle egy jó nagy darabot a lelkemből. Bárcsak pár héttel később majd jót sóhajtozhatnék ezen a bejegyzésen, hogy milyen feladósbánatos hangulatban voltam ekkor, pedig mégis sikerült!!!! 

Szomorú, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben. Már hogy ennyi sorstársam van, aki évekig küzd egy kisbabáért. Igen, szoktam irigykedni másokra, akiknek csakúgy sikerül. Van hogy nagyon is. De sosem kívántam senkinek sem, hogy tapasztalja meg ezt a néha bizony mély gödrökkel teli tekergős utat, amin nekünk is végig kell mennünk. És mindig örülök mások boldogságának, akik a karjukban tarthatják a kisbabáikat, teljes szívemből, minden meglapuló irigység mellett is. Őszintén mondom.

Azt sem gondoltam, hogy Pöti exbarátnője, Lius, a szakításuk után pár évvel (azóta egy jóvágású szuperférjjel az oldalán, rengeteg utazással, amire mindig is vágyott és saját fészkükben, amit alakítgatnak kedvükre) ilyen fontos helyet foglal majd el a szívemben. Pedig de. Meg azt sem, hogy egyszer Ők ketten meg kell hogy tapasztalják a lombik ezeléseket. Mint ahogy Meskebarátnőm mindig is ott állt mellettem a szakértelmével (istenem, de jó, hogy ott az a csodakislány a karjaiban, akit kétnaposan már megszaglászhattam!!!!!!!!!!!!!), most én vagyok itt Lius mellett, hogy megmagyarázzam neki, hogy a 8,5 mm-es méhnyálkája ezen a napon isteni, lefényképezzem magam miatta a klínikán felvett fejkötőben és hálóingben és próbáljam megvilágítani a dolgok pozitív oldalát. Igyekszem is. De ahogy láthatjuk, ezúttal én lettem nagyon jajgatósfeladós hangulatban, pedig nekem sem kéne......(bocsi Lius, szeretnék pozitív példával előtted járni, ígérem:)

Szeretném, ha egy év múlva arról beszélgethetnénk, hogy kinek mennyi teje van, melyik a jobb mellszívó és melyikünk gyerek nőtt többet. Meg ha egyszer elmesélhetném az Őgyereküknek (persze már ha jó nagyra nőtt:), hogy milyen vicces volt, mikor az anyjának úgy adta be az apja az első hormoninjekciót, hogy én navigáltam Őket szkájpon, miközben ők közelről mutogatták, hogy miként csípik össze a bőrt a szúrás előtt. Mindeközben Nünü is ott volt a háttérben (megbeszéltük, hogy orvososat játszunk), hozta Ő is az orvosi táskáját a teljes felszereléssel, hogy majd Ő megmutatja, hogy kell beadni egy szurit. Pont addigra unta meg a doktorosdit, mire a magyarázattal eljutottam a beadásig, úgyhogy Liusék úgy szúrták be a tűt, hogy közben Nünü a háttérben bukfencezett és kiabált, hogy nézd Sz (Liusférj), hogy tudok bukfencezni. És ez olyan jó. Akárhogyis, de vicces és szép emlék marad:)

Lius jövő héten megy leszívásra, nyolc petét érlel. Hajrá Lius!