A sugárbanhányás folyományaként kiderült, hogy kb. 15,5 kiló és pontosan 102 cm magas (utóbbi adatot Joepapa is hitelesítette otthon). Mert az úgy volt, hogy tegnap reggel evett utoljára (akkor gyümölcsöket, később kakaóscsigát), aztán kínáltam tarhonyával ebédre, de nem kért. Este sem. Kekszet akart, meg sültkrumplit, meg johurtot, meg májkrémes kenyeret. Amiket ugye eszik. A négy hónapja tartó nemevés (az említett dolgokból sokat bír enni, meg a gyümölcsökből készített kotyvalékaimat is fogyasztja bőségesen), vagy szelektáló evés, vagy rosszulevés, vagy nevezzük akárhogy, mégsem jó. Nekem fogalmam sincs, melyik a jó út, akkor sem, ha elolvastam okos emberek könyveiből az erre vonatkozó fejezeteket, meghallgattam sokgyereket felnevelő ismerősöket, saját szüleimet és a doktornőt is. Egy ideig követtem a próbáljakmegnemtörődnivele utat, mely szerint, ha nem soványodik, boldog, élénk és kiegyensúlyozott, addig legyintsek. Most pedig hallgattam a doktornőre meg Bagolyra (Joepapa), akik azt javasoltál, hogy ne adjam neki azokat, amiket szeret, hanem mindig próbáljam meg felkínálni a "normális" ételeket a  megszokott időben, ha pedig nem kéri, nem eszi, majd ha már nagyon éhes lesz, úgyis elkezd falatozni. Ilyen katonásan nem bírtam végrehajtani, szóval reggel jött a turmix (tápszerféleség, gyümölcsök összedarálva), majd a vaskoktél (gyümölcslevet facsarok a présgéppel, összekeverem gyógyszertári, vastartalmú gyümölcslével, felöntöm vízzel), később pedig egy kakaóscsiga is lecsúszott a szákózás közben. Aztán már csak az említett tarhonya kínálgatása, eredménytelenül és víz.

Rémes volt délután a gyomorkorgását hallani, de azt állította, hogy nem Ő éhes, csak a lovai. Mert mikor először jelentem meg az ebéddel, már akkor kiakadt, hogy vigyem onnan, nem kér, és elkeseredetten sírt. Egyetlen darabkát sem volt hajlandó, megkóstolni sem (mint általában). Estefelé kérte a kedvenceit, de megtagadtam, aztán talált egy szem kekszet a táskámba, megette. Kocsiban elaludt, így reggel óta ennyit evett. Ma reggel pedig, Tőle szokatlan módon leverten, nyűgösen, sírdogálósan és bágyadtan ébredt. Magamat vádoltam, amiért üldöztem a vacak tarhonyával tegnap és nem adtam neki amit kért, mert alig volt ereje. Ágyban akart maradni (sosem volt még ilyen). Na, gondoltam, most aztán megeszi a vasszöget is, de vajkrémes kenyéren is kiakadt, nem kérte, sírdogált. Egy kis kiflicsücsköt rágcsált, majd megitta a gyümölcskoktélomat. Egy idő után felélénkült, úgy tűnt, nincs gond. Egy fél óra múlva elindultunk, majd 5 perces kocsizás után elaludt, ami szintén fura reggel, ennyi alvás után. Éppen csak szóltam Farkasnak, hogy elaludt, mikor egy percre rá sugárban telehányta a kocsit, az overállját, mindent. Ő nem kapott frászt egyáltalán, ellenben velünk. Hívtam a doktornőt (Nünü javasolta, hogy nem kell, mert nem fáj semmi), aki berendelt minket. Hazarohanás, átöltözés, orvosi rendelő. Sápadt a gyerek, mint a fal, olyan fehér, de azt mondja, nem fáj semmi. Doktornő is csak a fehérséget látja, éppen csak piros a torka. Hasnyomkodás, fülnézés, hallgatózás, semmi.

Ha meg már úgyis ott voltunk, megmérték. 102 cm és 16 kiló ruhával együtt. Kaptunk pár homeobogyót.

Ma már többet nem hányt, kicsit visszajött a színe, de nem az igazi. Megevett másfél kiflit és fél kakaóscsigát, egy adag krumplit. Bár doktornő azt mondta, hogy fosóshányós vírus van, ez mégsem az lesz, mert inkább szorulása van (mert joghurtot és gyümölcsöket nem mertam adni ma, meg ugye tengnap du. sem). Talán éhes volt? Nem tudom. Ezerrel figyeltem egész nap. Nem aludt egy szemet sem (ezen nem csodálkozom, ritkán alszik el napközben), pörgött, futkározott, szerepjátszott, repdesett, remek volt a kedves és az étvágya is (már amit felsoroltam, azokat ette).

Meséltem mesekönyvből, aztán villanykapcsolás, összebújás. Apaca kivételesen nem jött a fészekbe, lent írja a prezentációt. Nünü fáradtan bújt hozzám. "Megint fáj a hasam." hol? "Ott lent, belül. Nem tudjuk kivenni onnan." -mondta. Nincs hányingered? "Mi az a hányinger?" -elmagyarzátam. "Akkor nincs. Mi az a féltés Anyaca?" - ezt is elmagyaráztam, optimistán, nem félelembeleültetősen. "Ühüm. Én is szeretlek Téged félteni Anyaca!"