Három fogkefe áll a tükör előtti kispolcon. Két nagy, és egy aligfogkefe, mellette pirinyó tubussal. A plafonból kiálló zuhanyrózsa peremén narancssárga gumimedve várakozik tétlenül.
A kocsiban már nem a jutu, a depesmód, frenkszinátra, kvín, sáde, szting, és hasonlók szólnak, hanem ismeretlen gyerekek és ismert grilluszvilmos dudorászik.
Reggelente alig találok hajgumit, vagy csatot a hajamba, de a gyereknek egy egész doboznyiravalót gyűjtöttem már össze, s az Ő hajbavalóival bárhol össze lehet futni a lakásban, s bármilyen színűt vagy mintájút is képzelek el, már a kezembe is akad (és még mindig úgy érzem, hogy nem elég).
Magamnak régen vettem új ruhát, de Neki már annyi van, hogy nem férnek el a polcon, s kisebb dombokat képeznek a lakás különböző pontjain, s heggyé tornyosulnak a mosókonyhában.
Régen rengeteg időt fordítottam olvasásra. Izgalmas regények, újságok. Most is sok időt vesz el az olvasás. Gyerekmondókák, mesekönyvek.
Féltettem a kapcsolatunkat, a Farkas és köztem kialakult erős szálat, azt a különleges köteléket, amiről boldogság azt hinni, hogy senki másé nem lehet ilyen különleges. Majd más lesz, kevésbé ilyen, mint a gyerek előtt. Most már látom, hogy alaptalan volt a félelem. Sokkalta olyanabb lett. Boldogsággömböc.
Azt hittem, ha kiszakadok az ülzletiéletből, majd minduntalan vissza akarok térni, hiányozni fog, és kevésnek érzem magam nélküle. Nem hiányzik, és ha tehetem, sosem megyek vissza, s teljesen más utakat járok majd be.
