Furán áll a lábam. A szék miatt. Fehér, műanyag, öreg, kopott, és alacsony. Mégis nagyon jó benne üldögélni, még ilyen furcsánkifordított lábakkal is. Hozzátartozik az itthonérzéshez (vagy otthonérzés? mert Anyikáéknál is otthon vagyunk....). Ölemben böködöm a laptopot, időnként felsandítva a kislányomra, aki édesdeden szundikál a babakocsiban, arcát finoman süttetve a napon, és mosolygok Anyikán, aki a már-már hozzánőtt, törött sárga vödröt húzva maga után, szedegeti a lehullott fenyőtűket, nyesegeti az elszáradt nádakat a kertben.
Süt a nap. Talán segít kimászni az orrfújós, torokkaparós nyűglődésből, ami szegény Nünüt, Papát és engem is elkapott (szerintem valaki a születésnapi csókokkal hozta be). Mici téltőlkókatag virágvégeket rágcsál, vagy a lábamhoz dörgölődzik. Láttam ma tavasztól megrészegülten kergetőző négymókusokat, serényen munkálkodó fakopácsot, bólogató hóvirágot, sárgán virító krókuszokat, habosan kúszó bárányfelhőket. Hallgattam lelkes madárdalt, Anyika vidám énekét, halk babaszuszogást és hangos gurgulázókacajt, a szél susogását, és napnyugtakor a fenyőfák pattogó kérgének és száraz tobozainak különös neszét. Szeretem ezt a fehér széket.....
