Szeret enni (le sem tagathatjuk, amilyen kis hurkáspocakos), és élvezi az Őt körülvevő asztaltársaságot, a rajongóit, akiket olyan könnyen tud az ujjaikörécsavarintani, hogy nem kell mást tennie, mint maszatos képpel drakulázni egyet, vagy két kanál között dobni egy vigyort, puszikat küldeni, integetni, kopácsolni, csámcsogni, édes kis hangokat kiadni..... Pár hete kezdte el az Anyika által már beharangozott majdmeglátjátokmilyenleszazamikort, vagyis a szájába vett étel zuhanyrózsaszerű szétköpködését, aminek annyira örül, hogy kikacagja saját magát, majd ránk néz, és várja a hatást.
Megegyeztünk, hogy bármilyen vicces is, mégsem olyan jó, ha minden és mindenki brokkoli-, sárgarépa, netán meggypöttyös, tehát igyekszünk úgy tenni, mintha nem is vennénk észre a bohóckodást. Nem egyszerű faarcot vágni mellette, de talán hatásos. Bár kicsit csalódott képet vág, ha nem kíséri ováció az előadását. Na és persze mi az első, egyértelmű "szava", amit mindegyikünk ért (és nem olyan, mint pl. a "papa", ami a nagyszülők szerint tuti Papát jelent, míg Farkas szerint az integetést.....), és második hónapja gyakorolja? A "nyamnyamnyam".
Anno megfogadtam, hogy nem traktálom buta játékszavakkal a gyereket, erre mit mondogattam neki, mikor elkezdtem beültetni az etetőszékbe? Nyamnyamnyam......Ráadásul ha valaki a családból hamhamm-ot makogott, kijavítottam, hogy nehogymár, az nyamnyamnyam. Teljes leépülés......
No de mindegy, lényeg, hogy a gyerek használja. Mondja, ha bekötöm a székbe, de olyankor is, ha nagyon éhes, sír, és motyogja nekünk. Vagy ha már azt hiszem, pakolászhatok el, befejezte az étkezést, nyamnyamnyam-mal jelzi, hogy kér még.
Meg kell zabálni! Nyamnyamnyam.
