Úgy voltam ezzel, mint az öregasszony a mesében, aki kiírta az ajtófélfára, hogy "holnap" hogy ha megkérdezték tőlem, hogy készen állok -e a szülésre, mindig azt mondtam magam is, hogy ma még nem, de holnap. Nem tudom, hogy ha szép türelmesen kivárjuk a kiírt dátumot, másként éreztem volna, de tény, hogy nem voltam éppen tettrekész állapotban, mikor egy hete, csütörtökön, szépen, komótosan befurikáztunk Farkassal a kórházba.

Mint két öreglány (rögvest beugrott a Hölgyek levendulában c. film), úgy töltöttük el az egész napot Meskével, aki átjött, hogy itt dolgozzon nálam, meg őrizkedjen rám, feloldozva ezzel édes kényszerpihenőmet Anyikáéknál (megjegyzem, most úgy, de úgy hiányoznak, mert Anyi hazaérkezésünk előtti éjjel lebetegedett, lázas, fáj a torka, és alig van hangja, így legnagyobb bánatunkra nem jöhet át, ahogy tervezte), én pedig főzöcskéztem, lábatfelpolcolva pihengettem körülötte. Éreztem én, ahogy bő egy hete már, hogy folyamatosan rendetlenkedik a vérnyomásom, de gondoltam, ha nem foglalkozom vele, struccpolitikát folyatok, majd elmúlik. Mert ezen kívül nagyon is jól voltam, és hittem benne, hogy megvárjuk Dr Talánőt a szüléssel, amit annyira szerettem volna.

Később, mikor úgy éreztem, hogy fejbesuhintottak egy deszkával, pontosabban tarkón, mégis megmértem, és 150/100-a mutatott a kijelző. A szülészlányom, aki nemtréfának minősítette az értéket, javasolta, hogy menjek be, és ha a kórházban is magas lesz az érték, számítsak rá, hogy bent kell maradnom. Mivel számítottam rá, de arra nem, hogy szüléssel is jár a bentmaradásom, a két táskából Meskével úgy pakoltunk ki, majd az egyikbe be, hogy csak azokat a dolgokat viszem magammal, amire nekem szükségem lehet egy pár napos megfigyelés alatt. Csak semmi szülés.

Lazán tárcsáztam Farkast, és higgadtan előadtam a helyzetemet, és kértem, hogy ne rohanjon, mert nincs baj, rérünk este is bemenni, de Ő fénysebességgel érkezett.

Bő fél óra múlva már az enestére kapcsolva üldögéltem (a későbbi szobámmal szemben) Farkas társaságában, akivel élvezettel figyeltük Mütyürke rugdalózását, és az általa rajzolt görbét a tekergőző papirlapon, s közben egy nővérke kétszer is megmérte a vérnyomásomat, ami második alkalommal már 170/100 volt, annak ellenére, hogy egészen nyugodt voltam, hogy nem lesz itt semmiféle szülés, hiszen én megvárom Dr Talánőt.

Átkísértek a szülőszobára, ahol Kölcsöndoktor -akit Dr Talánő bízott meg a helyettesítéssel- fogadott, fejcsóválva elégedetlenkedett a vérnyomásomat látva, beadatott egy nyelvalattolvadós vérnyomáscsökkentőt, és máris bekísért az ultrahangra. Egyik kezét a mellkasom alá tette, míg a másikkal nyomott egyett az alvázam felett "három kilós", jegyezte meg. A profi. Majd a monitoron is kis kereszteket húzgált, fejkörméretet nézett, és megállapította, hogy a gyerek elérte a három kilót valóban. Minden adatát megnyugtatónak találta, de mégis előirányozta nekem az aznap éjjeli szülést. Annyi egérutat hagyott csak, hogy ha leviszi a gyógybogyó a nyomást a véremben, és másfél órás enestés grafikonomon nem lesz kivetnivaló, talán mégsem szülünk, de azért kérte, hozzuk be az őssejtes pakkot, és mindent, ami a gyerekem világrasegítéséhez kell.

Bő egy óra múlva már ott tolongott Anyika és Joepapa, valamint Pöti és az unokaöcsémék a folyosón, a másik táskámmal, valamint az őssejtes hűtőtasakkal. Anyika annyira izgult, hogy nem bírt beszélni, csak a könnyeit nyelte, és nekem kellett nyugtatgatnom, immáron a kórházi ágyon ülve, a külön puccszobámba, amit mivel üres volt, lefoglaltunk.

Kétóránként érkezett egy nővérke, megmérte a nyomásomat, majd éjfél körül megsúgta, hogy készüljek a szülésre, mert nem tőle tudom, de hallotta, hogy reggel bizony megcsászároznak, eldöntötték már rég......Nem tudtam hogy kell készülni, így hagytam, hogy elnyomjon az álom. Reggel hatkor már mérték is a vérnyomásomat, 160/100. Fél hétkor már a szülőszobán lógtam a grafikonrajzolós gépen, és Kölcsöndoktorom kérte, riasszam a páromat, nyolckor szülünk. Nem holnap, most.

Minden olyan nagyon gyorsan történt, időnk sem volt felfogni. Megérkezett a szülészlányom, akinek jelenléte némileg oldotta a szorongásomat, bár ha ideges vagyok, folyamatosan pisilnem kell, és hiába vetkőztettek le pucérra, kötötték be az infúziót, én az állvánnyal együtt, a fehér lepelben is kikéreckedtem könnyíteni magamon. Farkas nyolckor esett be, végig rohant a városon, és folyamatos telefonösszeköttetésben voltunk, s terveztük, miként állok ellen, míg Ő oda nem ér. Ha már nem holnap, most, akkor sem szülök Farkas nélkül.

Szívem szerint megtapasztaltam volna, milyen az, ha váratlanul elfolyik a magzatvíz, rohanunk be a kórházba, méricskézzük a fájásokat, de nem úgy alakult. Itt az volt a furcsa, hogy kifjezetten jól éreztem magam, a testem nem adott jelzéseket, hogy szülni készülne, és ezt mesterségesen sem váltották ki nálam. Lefolyt az infúzió, megjelent a műtősfiú, és pőre testemet átpakolta a gurulós ágyra (mikor leszedték rólam a leplet, és rákérdeztek, hogy kell -e borotválni, egyikőjük szólt a másiknak, hogy nézzék már meg, hogyan tudom ilyen babapopsira leszedni a területet, milyen sima, és húsz centiről megvizsgálták az alvázamat...érdekes egy szitu, és még mennyi ilyenben volt részem).

A gurulósról átkerültem a műtőasztalra, ahol úgy kellett ülnöm, mintha megfáradtam volna, púpos háttal, hogy beadják az érzéstelenítőt, amitől melltől lefelé egy ideigérzéketlen leszek. Nemis annyira fájt, de nagyon kellemetlen volt, ráadásul annyira izgultam, hogy látványosan remgetem, mint akit az áram ráz, képtelen voltam megálljt parancsolni a végtagjaimnak, össze-vissza kilengtek.

Na, ekkor következik a mitérezrész, amikor is tesztelnek, hogy hatott -e már az érzéstelenítő. "Érzi már a melegséget a fenekében? És a lábaiban?" Én bizony nem éreztem, csak a hidegrázást. "Na de most már biztosan érzi a foróságot végigfutni a fenekétől??!!" Még mindig nem. Amikor meg harmadszorra is elhangzott a kérdés, némi hitetlenkedésse fűszerezve, már teljesen összezavarodtam, és azt sem tudtam, hideget vagy meleget érzek -e, és ezt szóvá is tettem. Sőt, jeleztem, hogy félő, nem hatott rám a zsibbasztás, és jó lenne, ha mint a középkorról szóló filmekben láttam, itatnának velem egy kupica pálinkát, és egy botot kötöznének a számba, amire ráharaphatok. Csak szerintem volt vicces.......Bökdösték a lábamat, hogy mit és hol érzek, és legnagyobb rémületemre, még azt is éreztem, mikor a doki lemosta a hasamat valami hideggel, és fel voltam rá készülve, hogy hiába, itt ordítás lesz az első vágásnál. Aztán mégsem.

Mikor így előkészítettek, Farkas beülhetett egy kisszékre a fejem mellé, ahol a nagy zöld lepeltől, amit a mellemtől kötöttek fel egy állványra, szerencsére nem láttunk semmit. A lábaimra és a karjaimra ráhúztak egy-egy zöld valamit, és mint akit keresztrefeszítettek, kikötötték a kezeimet, egyikre vérnyomásmrő került, másikba csöpögött az infúizó, a lábaimat, meg két külön szétgurulós szerkezetre helyezték, gondolom, hogy jól terpeszbe lehessen tolni, ha kell.

Nem kaptam fadarabot a számba, végül nem is volt rá szükség, mert a vágást nem éreztem, viszont az összes rángatást, nyomást, és matatást igen, ami csak fokozta a hidegrázásomat, és csak Farkas gyengéd simogatása, a két keze, amely körülölelte az arcomat, segített némileg megnyugodni. Utólag vicces, hogy azt hajtogatta, hogy minden rendben van, és ügyesen csinálom, amikor gyakorlatilag feküdtem mint egy tehetetlen bábu.

Alig telt el öt perc, amikor a színfalak mögötti sutyorgásból kiszólt egy női hang, "Piroska, most szül". Később, mikor felidéztük az eseményeket, mindketten úgy éreztük, hogy nemodaillő volt ez a kifejezés, és nekem ott igencsak rosszul és furcsán hatott. Rángatás, nyomás, taszigálás, és már kint is volt Mütyürke, akinek sem az arcát nem pillanthattam meg, és a hangját sem hallottam, s máris felkapta a szülészlányunk (dejóneki, hogy Ő foghatta kézben először), és vitte ki, nyomában Farkassal, akit levetkőztettek, és rögtön rátették a csupasz mellkasára, s apukája így dúdolt neki, amitől rögtön megnyugodott.

Eközben én vacakul éreztem magam, rámtört  a hányinger, amit jeleztem is, mire az t a választ, kaptam, hogy "most rendezik a beleit, attól van", brrrrrrrrrrrr. Na ez nem enyhített a rókakésztetésen, s kaptam ugyan egy tálat a fejem mellé (bár fogalmam sincs, hogyan használtam volna ebben a pózban), de szerencsére mégsem kellett.

Nagyon egyedül éreztem magam, nem tudtam semmit a Migyerekünkről, hogy mindene megvan -e, egészséges -e, s kezdett igen nyomasztóvá válni a várakozás, a lepel mögötti sugdolózás, a tudatlan tehetetlenség, Farkas hiánya, és a derekamba nyilaló valami, amitől azt hittem, megbuggyanok, ha azonnal nem mozdulatok meg, ami persze lehetetlennek bizonyult. Egy idő után szóltam, hogy valaki, aki hall, és van szabad keze, legyen olyan szíves a fejem mellé jönni, és megfogni a remegő kezemet, mert nagy szükségem lenne rá, mire az egyik altatós doktornő megérkezett.

Bő húsz perc múlva megjelent Farkas, kezében a  csodával, a Migyerekünkkel, amely pillanatról már megpróbáltam beszámolni, de igazából megfogalmazhatatlan érzés volt, ami máig mélyen kihat a lelkünkre.

Varrás után (felszívódós, legalább nem kellett kiszedni, amit tegnap néztem meg először, és nem is olyan nagy, és nem is olyan ronda, csak a hasam figgyedt le ott alul, az rémesebb) betoltak két órára a szülőszobába megfigyelésre, egy kivezetett pisizacskóval és egy kis műanyag dugóra emlékeztető valamivel, amiből szivárgott a cucc a sebből. A katétert hat órával a műtét után kiszedték, és ekkor már fel is kellett ülnöm az ágyban (egyedül, a nővérke parancsára), a dugószerűt, amit egy napig lóbáltam az alhasamon pedig másnap reggel, kötözéskor húzták ki (egyik sem fájt).

Míg feküdtem a kórteremben, felváltva, egyenként jöttek be a folyosón izgulászó családom tagjai, akik időközben láthatták Mütyürkét a csecsemőosztályon, s teljesen elvarázsolódtak Tőle. Én meg még mindig nem találkozhattam vele, s a nővérke, aki óránként bejött vérnyomást mérni, valamint jó erősen megtapogatta a sebemet (ezt nem tudom, miért kellett, de kiadták neki, s ha csak megláttam, hogy nyitja az ajtót, már elkezdett izzadni a talpam). Lassan visszatért az élet a lábamba, kezdett mozogni a lábujjam, majd az egész lábfejem, de a délutáni felülés, majd felállás és pisilés egyáltalán nem esett jól, de mivel megzsaroltak, hogy csakis akkor hozzák be a gyereket, ha mindezeket megteszem, hát nekiveselkedtem.

Megért minden fájdalmat, ahogy meghozták a takaróba tekert csomagunkat, akit azonnal ciciközelbe tettek, s mint aki előzőleg tanfolyamra járt volna, olyan rutinosan tátotta a száját,  s vetette magát a tejforrás után...Amiből pedig még jódarabig nem is jött semmi.....