Alig merem hívni, hátha most még velem sem szeretne erről beszélni, akivel pedig évek óta naponta többször is csicsereg telefonon. Inkább várok, amíg jelentkezik.

Nincs köztünk tabu téma ezen a téren, s olyan természetességel számol be a lelkében és testében végbemenő változásokról, amely a kivülállóknak biztosan igen furcsa lenne, s ugyanilyen nyíltan beszélhetek én is vele bármiről. Mert miért kell megtárgyalni ilyen részletességgel az alhasi szúrkálódásokat, vagy éppen azok hiányát, hogy milyen erősen és hányadik napra érkezik a lajos?

Megmászott számtalan hegyet, legurult már hideg és mély völgyekbe, baktatott kikövezett utakon, s taposott ki egyedül még járatlan ösvényeket is, hogy eljusson a célig. Hogy Anya lehessen.

Tisztelem azért, amit és ahogyan csinálja.

Míg másoknak könnyebben megy, csupán az elhatározás kell ahhoz, hogy kisbabájuk legyen, addig Ők azon szurkolnak, hogy kellő méretűvé érjenek a tüszők, majd azok ne repedjenek meg idő előtt, s ha a megfelelő időpontban repednek is, még mindig ott van számtalan kérdőjel, hogy van -e benne petesejt, s ha van, leszívás után sikeresen összetalálkoznak -e az üvegcsében, s ha ez is megvolt, sikerül -e megtapadnia odabent?

Megrémültem, mikor tavaly láttam a kezében a műanyag zacskót, tele a hétvégi befecskendeznivaló gyógyszerekkel, melyek hatására az átlagos egy petesejtnél jóval többnek kéne megérni, hogy aztán ezekből néhány sikeresen megtermékenyüljön, s eldönthessék, hogy kettő vagy három babakezdeményt kapnak -e vissza.

Most mégis egyetlen egy van (bár reméljük, hogy holnapra mégis beérik még az a kisebb is), viszont erős és hatalmas! Talán pont azért lett egy, hogy benne összpontosuljon az összes erő és ígéret! Hiszen nem is kell több, csak az az egy, hogy átszakítsa végre a célszalagot, s meghozza a barátnőm boldogságát! Hiszek benne, hogy így lesz.

Nem hívom holnap sem. Megígérte, hogy azonnal jelentkezik, amint tud. Szorítok azért az egyért, hogy az legyen Azazegy.