Alig vártam, hogy a helyére kerüljön, s elkezdhessem belepakolni a szerzeményeimet, behajtogassam a sok kis alulgombolóst, felakasztgassam az aprócska ingeket (hol lehet kapni fából készült, miniválfákat?), elfoglalják az egyik fiókokot a pirinyó zoknik és sapkák, de még olyan festékszagú, hogy egy-két hétig bizony szellőztetnem kell.

Reggelente, mielőtt álmosan lecsoszogok a lépcsőn, bemegyek az egyszerlesz babaszobába, hogy újra és újra megcsodáljam a szekrényt, amely az első komoly darabként meghatározza az egész szoba hangulatát.

A mesés bútordarabbal együtt kaptam egy olyan lélekmelengetős élményt, hogy megismerhettem azt a tüneményes lányt (szintén pocakos, már a hatodik hónapban van), aki sajátkezűleg hozta rendbe és festette le az egészet, s vele együtt a mosolygósszemű férjét, s kis családjukat. Van az úgy, hogy egy szempillantás alatt egyhúronpendülős érzés kapja el az embert, mintha réges régen ismerné a másikat, s valami hasonló, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába engem is, s csak beszélgettünk, s élveztem minden egyes velük töltött percet, s örültem, hogy a szekrénynek köszönhetően odapottyantam hozzájuk.

A házukban minden apró szeglet, tüdéri kis kiegészítő lenyűgözött, s külön élményt nyújtottak a falon és komódon sorakozó kőangyalok, ugyanis a házigazdák is angyalgyűjtők:-)

Mikor elbúcsúztunk, olyan természetes volt, hogy megölelgettük egymást, amolyan szorítgatósan, s meghatottan, felpörögve ültem a kocsiban, s áradoztam egész úton, hogy micsoda szerencse, hogy megismertük őket. Valószínű, hogy Ők is így érezték, mert este észrevettem egy koradélután küldött üzenetet a telefonomon "Nagyon örülünk Nektek!".

Így aztán méginkább fontos és különleges lett számunkra ez a szekrény, ami már csak arra vár, hogy telepakoljuk Füleske pici ruhácskáival.