Nem veszek meg a kovászosuborkáért, s eszembe se jutott megkörnyékezni a kolléganőmtől -aki emlékezett a régi vágyamra, amit sosem engedélyeztem magamnak, miszerint úgy bekebeleznék egy egész üveggel- névnapomra kapott óriási nutellásbödönt sem.
Ha már erről van szó, akkor inkább nemkívános vagyok, így például én, aki egyébként sajnálatos módon édesszájú, most egyáltalán nem kívánom az édeset, még a fagyit sem, ami tekintve a gombóctündérségemet, kifejezetten örömömre szolgál, s fohászkodom, hogy így is maradjon végig.
Már nem hírértékű, hogy egész éjjel vonultam az ágyunk és a fürdőszoba között hirtelen támadó hólyagszorítás miatt, majd mintha minden ürítés után pótolnom kellene a folyadékot, meghúztam a literes ásványvizespalackot, ami reggelre el is tűnt (mármint a víz belőle). Négy körül jön a szokásos gyomorégés, majd piknikezés az ágy szélén, melynek keretében elrágcsálom a biokekszemet.
Fél hatig bírtam szenvedni az ágyban, küzködve a rossz közérzettel, émelygéssel és a hányingerrel, sőt, még a komisz is megtalált, s rátelepedett a fejem jobb oldalára, s mintha csak tudná, hogy jelen állapotomban úgysem vehetem fel a harcot vele a jólbevált fehér bogyókkal, maradt is nálam egész nap.
Mire letotyogtam a lépcsőn, a hányinger is elkapott, amit tüstént orvosolni próbáltam egy nagy pohár jeges gyümölcslével, ahogy azt a kismamás könyvekbe olvastam, hogy majd jót tesz. Tíz percig így is éreztem, majd olyan erővel tört rám ismét az inger, hogy már nem értem el a wc-ig, a mosdót tudtam csak elkapni, s az ananászlé hihetetlen gyorsasággal és mennyiségben egy az egyben eltűnt a lefolyóban, s a gyors felvonások között csak egy "Faaaaarkas"-nyi ordibálásra futotta, aki rémülten tépett le az emeletről.
Utána jött a vietnámibalzsam fejbemasszírozása, amit szintén egész nap művelek, s már a fél tégelyt elhasználtam, de egyébként nem bírtam volna kihúzni egy délelőtti tárgyalást, meg egy délutáni prezentációt (ahol megkértem a kollégámat, jobb híjján hagyja mellettem a laptoptáskát, miután felmértem a palószőnyeggel borított tárgyalót és a bonyodalmas menekülési útvonalat, és nem maradt más ötletem). Húzom magam után az erős szagát, s olyan vagyok, mint egy gigantikus mentolosrágó.
Rettenetesen sajnálom magam, és sárgán irigykedem azokra a lányokra, akik megtehetik, hogy otthon pihengetik végig ezt a nehéz időszakot, vagy legalább ilyen pocsék állapotban ki tudnak venni egy nap szabit, de már annyival is beértem volna, hogy ha nem kell elmászkálnom jópofáskodós megbeszélésekre ilyen állapotban, s lehorgasztott, balzsamos fejjel ülhettem volna egész nap a forgósszékemen, de ha még ez sem megy, akkor minimum annyi, hogy feltárom a helyzetet pocakosodásomról, hátha elnézőbbek velem szemben.
Persze igaza van a barátnőmnek, akinek mindezt elmeséltem, s jól kiröhögött, s felszólított, hogy örüljek neki, ezek boldogító jelzések.
