Gyakorlatban is megtapasztaltam, milyen az, amikor szó szerint befogom a pofámat, hogy fizikai erőszakkal magamba tartsam a kifelé tolakodó, jogos, bár indulatos megnyilvánulásaimat, hogy ezzel megelőzzem a hosszadalmasabb és kegyetlenebb gyötrelmeket.

Az idegességtől megállíthatatlanul hullámzott a szám széle, mint a Balaton viharjelzésnél, a szívem úgy kalimpált, hogy azt hittem, a csukott ajtó ellenére a recepción is hallani lehet majd, s ha megszólalok, elnyomja a remegős hangomat, mázsás súly nyomta a mellkasomat, amitől alig jutottam oxigénhez. Így indultam neki az egy órán át tartó kardozásnak, ahová pontosan tizenhétóra harmincegykor rendelt be a főnök, amikor már éppen vettem volna a táskámat, hogy a munkaidő végeztével becsapjam magam mögött az ajtót.

Úgy felhergeltem magam, mint még soha. Egész délután itt üldögél a szobájában, s biztosak vagyunk benne, hogy várja a tizenhétharmincat, amikor lejár a munkaidőnk (mellesleg nem egyszer vannak itt az emberek sokkal tovább, de persze azt nem számoljuk el túlórának, s nem is lehet lecsúsztatni, vagy ilyesmi, mert az normális. meg az is, hogy ha betegek vagyunk, nem kapunk fizetést...), s akkor kampóz be minket (napközben találgatások folynak, aznap ki lesz az a szerencsétlen), s még örülhetünk neki, hogy ha nem hosszas ledorongolásba kezd, csupán akkor támad kedve a folyamatban lévő munkákról beszélgetni, helyesbítek, csak Ő tart kibogózhatatlan, szövevényes előadást.

Persze, Ő a tulajdonos, meg a főnök, aki reggel addig alszik, amíg akar, aztán általában dél és kettő között bejön az irodába, s akkor kezdi frissen és üdén a napot, mikor a mi munkaaktivitási grafikonunk lefelé ível, de legalábbis már egészen biztos, hogy nem leng majd ki felfelé, s megdöbbentő, de félhat után elvágyunk innen.

17:35. Már az ajtóban álltam, a recepción, mikor keresett, s a kolléganő együttérzően azt válaszolta, hogy most mentem el. "Tizenhééééétharmincööötkooooooooor??????"- kérdezte kiakadva...Végül megadóan visszamentem, egyszer úgyis túl kell lennem a vödörnyi kakakupacon, amit a nyakamba kívánt nyomni, s aminek szagát napok óta érzem, amióta levélben is megkaptam a magamét, mert mertem kérdezni.

Azzal él vissza, ami a legdrágább: az idő. Egy órán keresztül magyarázott, s kezdetben még védekeztem, ellenáltam, gyenge próbálkozást tettem, hogy megértessem vele az álláspontomat, de hiába, így végül ütemesen bólogattam, mint a műanyagkutya a kalaptartón.