Azt hiszem, Mézeskuckónak hívták azt a kis boltocskát, ahová kislánykoromban Joepapa és én rendre ellátogattunk, hogy cakkos tetejű papirzacskókba kimérve magunkhoz vegyünk néhány szeletet a vastag kókuszrudakból, s közös kedvencünkből, a marcipános burgonyából (ami nem hasonlítható a mostanában cukrászdákban kapható, tényleg krumpli méretű változatával, melynek belsejébe krémet töltenek, s tulajdonképpen nem más, mint egy tortaszelet krumpli álruhában. Nem, nem. Ezek apró marcipán szemek voltak, vékonyan meghempergetve kakaóporban).

Szerettem ezeket a titkos kitérőket, amikor még nem volt autónk, s kézenfogva sétáltunk hazafelé, édes süteményeket majszolva kuncogtam az ugratásain, s ha gigantikusnak gondolt problémáimat elmeséltem neki, mindig csak azt mondta "Hohó, mit tanított Neked Apád??? Semmi sem borzasztó! Együtt mindent megoldunk!!!!" Elhittem, és szeretném még most is ezt gondolni:-)

Ezek a képek úsztak be a szemem elé, mikor tegnap úgy alakult, hogy munka előtt apu furikázott el a bankba, ahol igen hamar végeztünk, majd kihasználva a szép időt egymásba karoltunk, s javaslatára lesétáltunk a dunapartra, bámultuk a sétahajókat, a várat, megcsodáltuk a felújított templomtornyot, s találgattuk, merre lehet a mi régi nyúldombunk, ahol annyi évig laktunk együtt.

Megfűzött, hogy a tárgyalás előtt már ne is menjek be dolgozni, inkább ugorjunk be a közeli MTA épületébe, ahol még sosem jártunk, s így is tettünk. Majd mikor kigyönyörködtük magunkat a mennyezetet díszítő kőfaragásokon, a kovácsoltvas lámpákon, a míves oszlopokon, a pompás kapukon, elindultunk reggelizni.

Gyorsan repült az idő, s a találkozóm felé vettük az irányt, ahová a gyér forgalomnak köszönhetően olyan korán érkeztünk meg, hogy előtte még elsétáltunk a virágoshoz, majd a templomkertbe, ahol Dagi mama urnája van. Csendesen ballagtunk, kézenfogva. Kicseréltük a megfáradt csokrot (láttam a virágokon, hogy Anyika kertjéből valók, s csak egy-két napja lehettek ott) a friss margarétákra, végül apu végigsimította a rideg követ "Remélem látsz minket, Édesanyám!".....

Mennem kellet. Joepapa még elkísét a bejáratig, majd erősen megszorongattunk egymást. Ahogy távolodott, vissza-visszafordult, mókázott és két kézzel integetett, majd beszállt a kocsiba, s hangos dudálással, s kézlóbálással elsuhant.