Állt a teraszon, karbafont kézzel, s kuncogott. Rajtam. Mer' én meg könyökömre támaszkodva, fokhagymaszerűnek legnagyobb jószándékkal sem nevezhető hátsómmal az égfelé mutatva serénykedtem a fűben, hogy megfelelő szögből tudjam lekapni a kutyatejféleséget, amely tavalyi elültetése óta többszörösére duzzadt, s izgalmas virágokat bontogat, ami nyomban lázbahozott.

Annyira lekötött a fókuszálás, meg élesítgetésközelrehozás, s az igyekezet, hogy szerény képrögzítési képességem felső korlátait elérjem, így némiképp mások számára is élvezhető fotót készítsek, és annak is kiderüljön, hogy ezmiez, vagy legalábbis érdekesebb legyen az összhatás, aki nem látta a kertben terebélyesedő célnövényzetet, hogy észre sem vettem eb érdeklődő fekete orrát, amint betolatott (természetesen arról kívánt meggyőződni, hogy nem nőnek -e virslik a növényem tövében, mert biztosan de, hiszen mi másért küzdenék vele már mióta a fűben), s emígyen helyet kért magának a kép szélén, ezzel azt teljesen elhomályosítva (lentebb).......

Hangos "hékás" kurjantásomra a szimatológömböc tulajdonosa legott elővette neménvoltamnemcsináltamsemmit ártatlan ábrázatát, amire bármikor és bárhol képes, én pedig pont ekkor lenyomtam a kiskerek kiállós gomot, még mindig lehetetlenül nevetséges pózban, holdnak emelt tomporral.

Így lett története az egyébként elég unalmas kutyatejesfotómnak.

oij oirjeé 3k. r