Az igaz, hogy a kötelező iskolai szurkálósdinál is elsők között akartam lenni, akikbe beledöfi a fehérköppenyes nagyember a tűt, de ezt is csak azért, hogy hamar túllegyek az egészen, s ne kelljen végignéznem, ahogy a többiek egymást hergelve lerágják a körmüket, görcsösen topognak a padlón, vagy idegességükben felpiszkálják a váróban álló padokból kiálló szálkákat. Bátorságversenyt még sosem nyertem.
Eddig. Merthogy igen neves indulókat sikerült magam mögött hagynom Vörösbegy túlélőtúráján, s egyedül értem fel a Mesterrel a legmagasabb pontra, túléltem minden megpróbáltatást, így most élvezhetem az új blogírógépemet, mellyel bepötyögöm ezt a mostani, bátorságeldicsekedős jegyzetemet.
Most pedig ideje, hogy diadalittasan lóbálózzak egy kicsit a függőágyon.....
Tanulság: egyszerre csak egy félelmedet tárd fel a nyilvánosság előtt, majd várd meg a hatást, hátha még nyerhetsz is a dolgon!:-)
