Vannak olyan dolgok, amelyekkel magamban sem tudok kiegyezni (vegyük például azt, hogy sajnálkozom a kivágott fenyőfák felett, miközben mégnagyobb fára vágyom karácsonykor, s nem mondok le az élő fa beszerzéséről....). Mert ugye imádom az állatokat, közben meg jóleső érzéssel fogyasztom el a belőlük készült ételeket.
Copfosként volt két kiscsirkénk, s egy egész nyarat töltöttünk velük. Egyáltalán nem tűntek butának, s mivel megszokták, hogy folyamatosan a megfigyelésünk alatt vannak, egészen összeszoktunk. Jó dolguk volt, szaladgáltak a nagymamánál a kertben, finom eledeleket kotyvasztottunk nekik (az egyik az én gyerekem volt, a másik Enciunokanővéremé), s attól eltekintve, hogy egyszer repülni tanítottuk őket, amit annyira nem élveztek, szerintem boldogok lehettek. Ősszel Mama levágta őket.......
De milyen élete lehet egy olyan csirkének, aki egész idejére egy szűk helyre van beszorítva sokadmagával, s szép zöld mezőkről még álmodni sem tud, mert nincs kép, amit elővehet, hiszen sosem látta azt.
Csatlakozom Cserkó barátnémhoz, egy jobb csirkeélet reményében.
