Mindig lelkesen menetelek valamerre. Azon az úton, amelyet én választottam. Persze felbukkannak rajta nemvárt aszfaltpúpok, bokatörősbuckák, néhol sekély pocsolyák övezik, máshol pedig kidőlt, korhadt fatörzseken kell keresztülmászni. Van úgy, hogy eltévedek, összezavar a sok buta irányítótábla, s nem egyszer előforult már, hogy kényszerkerülőn kellett baktatnom, pedig nekem a macskaköves kisutca volt a kedvemrevaló.
Ő büszke rám, hogy van saját utam, s néha azt hiszem, ez nagyban meghatároz engem. Talán ezért is félek letérni róla, s másikat választani.
Most elbizonytalanodtam, s nem akaródzik átmászni a farönkön. Hol van a lelkesedésem? Merre hagytam el? Inkább lepihenek rajta, s eltöprengek.
Meg kicsitfáradt.
