Héthatárból is meghallja, amint a kocsink befordul az Anyiékhoz vezető útra, de ha ennél is messzebbre csábítják a szagok és a vadászösztöne, a fütyüléshez hasonlatos kurjongatásomra (mert ugye képtelen vagyok megtanulni a fütyülést??!!) olyan iramban tép hazafelé, majd kidönti a kerítést, ahogy átvetődik rajta.
Búcsúzásként mindig kikísér minket, s először a lépcsőről bámészkodik, reménykedve, hogy mégsem hagyjuk el a szülői házat, majd mikor meggyőződik róla, hogy távozási szándékunk mégiscsak komoly, felugrik a kerítésoszlop tetejére, onnan követi az eseményeket.
