Hiába, nekünk még mindig nem megy a reggeli rohanás, s legalább egy órába telik, míg komótosan elkészülődünk, s útnak indulunk.
Reméltem, ha résnyire nyitom a szemem, még sötét lesz egy kicsit, vagy talán éppen akkor virrad, de semmiképpen sincs még világos, ami a felkelésidőt jelzi. Hiszen annyira álmos vagyok még, olyan finom puha a párnám, olyan kényelmesen befészkelődtem, nem lehet máris reggel!?
Éreztem a lábamon a puha szőrgombócmelegítőket, ahogy békésen szuszognak az ágy végében, s hallottam a puhapapucsos lépteinek erősödő neszét, miként óvatosan közeledett felfelé a lépcsőn. Csendesen osont, mintha csak arra vigyázna, nehogy elvegye tőlem azt a pár másodpercet, amit még szunyókálással tölthetek. Legugolt az ágyam mellé, kisimította az arcomból a kusza szálakat, s a kis résen -amin ki bírtam nézni a szememre nehezedő álomsúltyól- láttam a mosolygós arcát, "Jó reggelt kis szépségem!" -mondta szelíden. (elképzeltem, miként mutathat a gyűrött fejem a párnán......brrr)
Ő már túl volt a reggeli negyedórás pincebiciklizésen, amit alig néhány napja vezetett be, s tartja is magát hozzá rendesen. Miközben a pöttyöshálóingemben, réveteg fejjel az ebédnekvaló szendvicsét készítettem, a konyhaablakból bámészkodtam kifelé, s vártam, hogy megjelenjen az ebekkel a kapuajtóban. Feltettem forrni a vizet, bekészítettem a filtert a kancsóba, sopánkodtam, hogy elfogyott a citrom, s helyette potlóval kell beérnem. Fejemet a szabad tenyerembe támasztva újfent rácsodálkoztam a méz szépségére, amint vékony sugárban folyattam a kannába....., kicsit túlédes is lett a tea.
Feltúrtam a hűtőt némi gyümölcs- vagy zöldségmaradékért kutatva, hogy a tollasoknak megtöltsem a kiürült etetőtálját, de csak egy megszáradt fél almát találtam, meg egy zacskó salátát, amit kiegészítettem egy kanálnyi rizzsel. Elnézően megvakargáltam őket a szárnyuk alatt, majd a kezükbenyomtam még egy-egy mogyorót.
Hamarosan sok jéghideg tappancs ugrált fel a lábamon, azonnali simogatást követelve, s viszonoztam örvendezésüket. Nehéz ellenállni nekik, s nem is nagyon igyekeztem, így megkentem egy szelet kenyeret krémsajttal, ők szépen sorban ültek, s névszerint kapták be a katonákat.
A reggelizőpultot támasztva teázgattunk, s még mindig a levendulás film által generált gondolatfoszlányainkat osztottuk meg egymással. Kiderült, hogy éjjel felébredt, s nem tudott visszaaludni, lebattyogott az emeletről, s meghallgatta vagy tízszer is a hegedűmuzsikát, amit a filmben hallottunk (a filmhez kapcsolódó bejegyzésem végére bebiggyesztettem).
-Olyan nyugodt volt minden, csak feküdtem, s hallgattam a zenét. Egyre jobban szeretem ezt a műfajt.
-Olyan máshová elrepítős...
-Igen, de szomorú helyre visz...Mindig előttem van a két idős hölgy arca, ahogy lepereg előttük az életük.................De aztán eszembejutott, hogy mennyire szeretlek, s visszabújtam Hozzád az ágyba, s elaludtam.
Megöleltem, s lopva ránéztem a gerendán támaszkodó óralapra. Megint elkésünk.
-Sajnos mennünk kell, pedig úgy maradnék még - szakítottam félbe a beszélgetést.
Hiába, nekünk még mindig nem megy a reggeli rohanás. Mi az az egy órányi idő?
