Sosem lehet tudni ugye, hogy mikor van szükség a sapkagyűjteményem bérbeadására, meg persze azt sem, hogy hányan állnak egyidőben sorban, hogy fázós hajhagymáikra fejfedőt húzzanak, így teljesen egyértelmű, hogy nem állhatok le a kollekcióm bővítésével.

Nem volt elég a zúzmarázódás, nagy hóesést kívántam, s lám, az év első reggelén, a hajnalig tartó szilvesztericsocsózástól megfáradt kiscsaládi csapatunk hófedte tájra ébredt, s a hatalmas pöttyök sűrűn, kitartóan szálldogáltak tovább.

Ha mégis az év első napját kell nézni, s nem az előző utolsóit, nem bánom, mert ez is tökéletesen kerekre sikeredett. Azokkal tölthettem, akiket szívből szeretek, rengeteg ölelést és puszit gyűjtöttem be az öcsémtől, az unokatestvéreméktől, megszorongatott Anyika és Joepapa, s nem utolsósorban ott voltunk mi kettek, Piroska és Farkas:-) Na és persze a szőrös- és tollas barátaink.

Óvatosan kikászálódtam az ágyból, hangtalanul csoszogtam a fürdőszobába, nehogy felébresszem a többieket, de a könyveskuckónk előtt, a fotelban már egy órája gubbasztott Pöti, s a karácsonyi könyveimet lapozgatta, s Kosiék is ébredeztek lent, a nappaliban, ahol a papagájok duruzsolása keltette őket. Mikor az utolsó nyúzott arcok is megjelentek, s a forró zuhany felrázott minket, ráérősen villásreggeliztünk, haboskakaót és mézesteát szürcsöltünk, virslit ettünk dugimustárral, meg Pöti által sütött borsoskenyérrel, s tervezgettük a hóemberépítést, kirándulást a kívánsághóesésben.

    

Hiába szóltam mindekinek, hogy hozzanak bundáscipőt, vastag kabátot, sapkát, meleg sálat, nem sikerült kellő felszereléssel megjelenniük, így a lányok választottak a sapkagyűjteményemből, természetesen csakis utánam (én a hatalmasbojtos világoszöldre csaptam le, amott fent középen:-).

Addig mendegéltünk, míg a kutyák lábára annyi aprócska hógolyó ragadt, hogy alig bírtak menni, így visszapakoltuk őket a csomagtartóba, s hazafelé indultunk. Útközben betértünk Anyiékhoz, akik már bőszen lapátolták a havat a házuk elől, így beálltunk mi is segíteni, majd a munka végeztével koccintottunk. Hiába próbáltak becserkészni minket lencselevesezni, kocsonyázni, az evés felemlítésére eliszkoltunk:-)

Koradélutánra már paplannyi vastagságú csapadék hullott, így lelkesen elővettem a hóemberépítőkészletemet, de mindhiába....nem volt elég tapadós az alapanyag, nem akart gombóccá összeállni:-(

Mikor délután ötkörül elment a bandánk, mindenki hazatért, hogy szunyókáljon egyet, de mi mégsem dőtünk ki, sőt! Szánkózni támadt kedvünk!? A garázsból előástuk a régi, öreg hósiklónkat, melyen még kispisisként húztak minket a szüleink, még a spárga is a régi rajta.

Bár a nyúldombunk legtetején lakunk, választhatunk, hogy melyik oldalon szánkázzunk lefelé, mégsem ment ilyen egyszerűen. Kipróbáltunk mindenféle technikát, de csak nem akart beindulni a járgány, úgy haladtunk, ming egy kipurcant traktor......A következő okokra vezettük vissza:

• olyan régen használtuk a szánkót, hogy elfelejtette, hogy siklásra termett, s azóta beállt rakodópolcnak pincékbe, garázsba. Kellene egy új.
• túl sokat ettünk az ünnepek alatt