A hosszú bevásárlólistánk kezd valami komoly, titkosügynökös, speciális nyelven íródott hókuszpókusznak tűnni. Az eredeti, hét elején íródott fehér papírlap mára teljesen betelt, amin földrajzilag meghatározott csoportokat képeztem a beszereznivalókból (piac, kisközért, nagybolt, kutyakajás, cukrászda, stb.), éles vonallal elválasztva, majd jól átsatírozva a már becserkészett tételek. 

Aztán jöttek a hirtelen bevillanások, úgy mint "nade egy tepsibe be sem fér az a rengeteg kacsa???!! Kell egy új", meg "jaj, de linzert is kell sütnöm, fel kell írnom mi kell hozzá!!", s ezeket feljegyeztem egy-egy ragadósszínesemlékeztetőre, amit rábiggyesztettem az eredeti listára. Szerintem, ha bekeretezném, még akár komoly összegeket érne egy árverésen:-)

Meglepő módon reggel a süteményesnél senki se állt sorba, csak egy fiatal pár kávézott ráérősen, így betértünk, hogy felvegyük az édességeket, ha netán a linzerpróbálkozásom kudarcba fulladna. Romantikus megfontolásból még megtoldottuk a rendelést:"Kérnénk szépen azt a két rózsaszínt, kézbenelvivősen!" - amit bűnös módon reggeli helyett fogyasztottunk el...

Mire sikerült a boltban mindnet kihúzni a listánkról, majd engem kiemnteni egy medve karmaiból lehámozni engem egy óriási, puha játékmedvéről, amelyre teljesen rácuppantam, elindultunk a fenyőkörútra.

Lehet, hogy én voltam kicsi, s nem a fa nagy, de úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban, mikor minden karácsonyra műsorral készültünk az öcsémmel (most visszanézve nagyon vicces, de akkor rémesen komolyan vettem a rendezést. Van olyan fotó, amin rajtam egy lepedőpalást van, az öcsém fején pedig egy olyan régi műanyag szék egyik fele, ami két tölcsérből állt, s ketté lehetett szedni-gondolom kétkirályok lehettünk), a karácsonyfáink hatalmasak voltak, s olyan távolinak tűnt a csúcsdísz! Aztán valahogy egyre kisebbek lettek az otthoni fenyők, majd később, mikor Farkassal már kettesben karácsonyoztunk, az allbérletekbe, meg a pirinyó lakásokba, szintén apróbbakat vettünk, főleg beültetőseket. Igaz, volt olyan is köztük, amely már majdnem elérte a másfél métert, és dundisága miatt alig tudtuk becibálni az ajtón. De a csúcsdíszt simán elértem, nyújtózkodás nélkül.

Egy kétszínű dög vagyok ám, mert én is sajnálom a kivágott fákat, sóhajtozom miatta, mégsem veszek összecsukható műfenyőt, vagy csupán egy ágat, meg szeretek is fenyőfát venni, s idén nem is a cserepes mellett döntöttünk.....

A "Na idén milyen fenyőre vágyakozol Boszikám?" kérdésére határozottan rávágtam: "Amire fel tudok nézni!"

Gondosan előkészültünk: betettünk a kocsiba egy nagy plédet, ne legyen ragacsos az ülés, és elvittük a talpat is, hogy az itthoni baltásbíbelődés helyett inkább a helyszínen ráfaragják.

Miután sóhajtva magunk mögött hagytunk pár lelőhelyet "túl nagy, nem fér be a kocsiba..., ááá, ez kicsi, nem tudok felnézni rá...., ó, hát ez milyen vékony már???...oké, ez jó lenne, ha nem hiányozna a bal oldala......, ez meg formás, de emeletenként kimaradt pár ága....", Joepapa telefonált ránk, hogy közel hozzájuk talált nekünk egy igazit, rajta ül, hogy el ne vigyék, úgyhogy siessünk.

Már itt áll a garázsban, befaragva a kovácsoltvastartóba, ami új szerzemény, mert az az igazság, hogy azt is kellett venni hozzá, mivel a sajátunk túl vékonynak bizonyult egy ekkora fához...

De a lényeg, hogy akkora, hogy kislétrára kell majd állnom, hogy feltegyem a csúcsdíszt, és ha mellette állok, felnézhetek rá.