Nem lenne ildomos, ha elhallgatnám a múltheti szabadságomat, a dúúúrva dőzsölést, pimasz húzásomat, azt a két napot, amivel megtoldottam a szombatvasárnapot, s így lett belőle hosszúhétvége.
Igaz, megkaptam megint, hogy "de pontmost, pooontmoooooost?????". Megszoktam már, hogy ha éppen kivennék egy napot is akár (lehet az hónapokkal előre beírt, leegyeztetett, árva egy nap, vagy hirtelen szükséges féldélután), az érdekes módon mindig vezetőségiszemöldökhúzigálással jár, s a lehető legrosszabbkor hagyom cserben a céget...
Ízelítőt kaptunk a karácsonyi forgatagból, felfedeztünk most nyílt elhozós mézestejeslelőhelyet a belvárosban (annyira odavoltam érte, hogy most hétfőn Farkas meglepett eggyel, behozta nekem az irodába, hétfőundor ellen), beszereztük a fűtőtesteket (ha igaz, ma szerelik fel), sétáltunk kürtöskalácsillatú vásárban, papirzacskóból ettünk sültgesztenyét, szürcsöltünk forraltbort.
Minden évben megnézzük az ünnepi kirakodóvásárt, ahol a kínálat ezidő alatt szinte mit sem változott, bár azért Anyival mindig találunk valami apróságot magunkank.... Már sajnálom, hogy nem hoztuk el az összes kisangyalt, csupán egyet, melyek méltó kísérői lehettek volna az ajándékoknak, masnin lóbálózva.....
Találtunk még aprócska falimécsestartót, méretes teázósbögrét Farkasnak, s velünk jött még néhány fonott madáretető is.
Mert üres kézzel nem lehet ám eljönni. Mindig kell valami emlék, ugye ez belátható.
Vásárfia.
