Merengősen, borongósan üldögélnék most egy padon, egyedül, kicsit dideregve.
Fekete kosztüm, fekete blúz, fekete cipő és táska. Vékony fekete kendő a karomon, amely egyszerre átölel és menedéket nyújt.
"Úgy nézel ki, mint egy varjú, mi ez a gyász, temetésre mész, hahaha!!??" Igen-válaszolom csendben, amitől zavarbahozom a kérdezőt, pedig nem volt szándékomban. Elnézést kér, ő sem akarta, csak vicc volt, nem azért mondta, nem tudta, ne haragudjak.
Nehéz megtalálni a megfelelő viselkedést, a stílust, meglátni, hogy mivel enyhíthetünk a gyászoló fájdalmán, miről illik beszélgetni, lehet -e kérdezni, milyen kérdés az ilyenkor, hogy jól van -e, egyáltalán jólesik -e neki a társaságunk, vagy fújjunk visszavonulót? Mutathatom -e a könnyeimet előtte, vagy titkoljam el, legyek erős, igyekezzek feldobni, vagy üljek csendesen.....
Tati édesapját temetjük ma, akit oly sokáig gyötört a betegsége. Kislányként láttam őt utoljára, mosolygósnak, nagypapásnak, viccesnek és kedvesnek. Én így emlékzem rá.
Mikor meghalt, a nagynéném felhívott, és kérte, beszéljek Tatival, mert fontos vagyok neki. Kérdeztem, nem baj -e, ha sírni fogok, Ő pedig dolgozik, és nem tudja viszafolytani az érzelmeit. Nem baj. Felhívtam. Sírtam. Ő hallgatott és megköszönte. Tudja, hogy szeretem, de azért mondtam.
Fontos, hogy a nagybátyám mögött álljunk, Vele legyünk a szomorúságában. A családja. Őszintén, feketében, együtt.
Mi mást adhatnék ma Neki, csak egy szívbőljövő, hatalmas, együttérző ölelést.
