Néha az esőcseppek kifejezetten fontos kiegészítőjévé válnak a pillanatnak, és nem is lenne igazi olyanhangulat az ablaküvegen lefolydogáló aprócska patakok nélkül, hiányozna a borongós szűrt fény, a szomorkás őszi idő, a monoton koppanások zenéje.Ahogy egy délben elfogyasztott forrón gőzölgős reggeli mézestejes egy cukrászda puha foteljében, pasi társaságában, újságolvasásosan, ráérősen, kifelébámulósan sem lenne ugyanaz nemesősen.
Mindezt megkoronázta a bűnös vétkem, de mégis isteni ráérzéses választásom, egy szelet bécsi linzer, házi szilvalekváros, mennyberepítős ízzel, melyet egy általam könnyelműen engedélyezett kóstolós falatot követően felezni kényszerültem pasival, majd mivel mindketten úgy véltük, hiánzik a másik fele, teljes egyetértésben megszavaztuk, hogy becsomagoltatunk délutáni mézesteázós elfogyasztásra is pár szeletet, egészen pontosan kettőt, mert több már sajnos a pult mögött sem lapult eldugva a későnkelőknek....
Igaz, öt óra még igen meszze volt még, mikor pasi tettetett csakúgykérdezem így szólt: "Nem esszük meg a sütinket, kisvörös?"
Én, aki már így is elítélt kalóriavétkes vagyok: "Nem, köszönöm, én nem kérem, de Te edd meg nyugodtan."
Csalódott Ő: "Nem, akkor várok Rád, amíg megéhezel. Nem akarom egyedül megenni, ez csak kettesben jó.
Ez egy szeánszos szuperfinomsüti."
