Ha le kéne rajzolnom a gyerekkoromat egy darabka papirra, biztosan színes festékeket használnék, nagy mosolygós arcokat pingálnék rá, fákat, madarkat, meg nagy napocskát a sarokba. Igazán szép kép lenne. Ugyan én még nem zártam le teljesen ezt a korszakomat, talán majd akkor, ha anyává érek:-)

Annyira jó dolog a mamám ölébe feküdni, mesélni, megosztani vele kis titkokat, miközben Ő simogatja a hajamat, s jókat kacagni együtt, mint copfos koromban. Ugyanilyen boldogságos apu nyaka köré fonni a karomat, és lógni rajta, aki úgy megszorongat, szinte összeroppantja a csontjaimat (pedig azért van rajtam húsgombóc:-).  Persze nem mindig látom olyan szép kéknek az eget, mint régen, számos viharfelhő habosodott mrá felénk, de ezek a pillanatok mindig napsütésesek, amikor eszembe sem jutnak a viharok:-) 

Hétvégén úgy alakult, hogy pasi nem tudott velünk tartani a várba (papáját látogatta meg), az ünnepi rendezvényre, ahová egyébként már hagyományosan, évek óta Anyi és én kettesben megyünk, és kosarakkal, kerámiákkal megrakva érkezünk haza (na meg kürtöskalácsokkal, amivel kötelezően kedveskednünk kell a férfi tagoknak). Így aztán hármasban voltunk, és megmutattunk mindent Joepapának, aki meg még sosem látta a mesterségesrendezvényt, és úgy döntött, elkísér minket.

Felsétáltunk a hosszú lépcsőn a várba, kavarogtunk a sok turiszt között, és mi is egészen annak éreztük magunkat, ahogy fotóztam, sétáltunk, majd végül beültünk ill. kiültünk egy nagy cukrászdaKVzó teraszára, ahol egyetlen magyarral sem találkoztunk. Olyan lassan jött a pincér, hogy Joepapa büntiből elvette az előttünk tornyosuló használt poharasszalvétás tálcáról az előzőek által otthagyott hetvenforintos borravalót, anyu legnagyobb megbotránkozására, és felajánlotta nekem, esküvői hozzájárulásként:-) Nem mintha megkérték volna a kezemet, csak éppen erről beszélgettünk. Nem is gondoltam, hogy aput izgatja az esküvőnk, így tizenötévnyi szerelmiburjánzásunk után, pedigde, és rá is kérdezett a terveinkre, kihasználva pasi távollétét.

Szívesen vennének egy nagy esküvőt, hatalmas bulizást, és finoman rákérdeztek, hogy ha mégis tengerpartos, különleges verziót választunk az egybekelésre, vajon elkísérhetnek -e minket oda is, mert ha igen (papa azt modja, nagyon bánná, ha ki kéne hagynia a lánya esküvőjét, meg azt is, hogy pasit saját fiukként szeretik), akkor megmondhatnánk a várható időpontját, hogy gyűjteni tudjanak az utiköltségre. Felemelt ujjal hozzátette, hogy biztos benne, pasi úgyis felkeresi Őt, az Apát, ha komolyak a szándékai:-)))) A kis hagyományörzősjoepapa:-)

Később belevetettük magunkat a forgatagba, Anyi külön kérésére vettünk törökmézet, melybe beleharapva majdnem otthagyta a fogát, meg kókuszosvalamit, ami meg apu kedvence és kislánykoromban, mikor jött értem a suliba, mindig betértünk a mézeskuckóba, ahol papirzacskóba mérték ki nekünk, és minden bódénál le kellett állni, mert amire csak ránéztem, Joepapa már meg akarta venni nekem, így egy idő után egymás fülébe súgdolózva lelkesedtünk anyuval.

Apu olyan volt, mint egy nagyranőtt kiskölyök: mindenhol legyökerezett, tátott szájjal figyelte a kovácsmester, az összes portékát megcsodálta, külön figyelmet szentelt a kulacsoknak (amiből egy különlegesen szép példányra tett szert) és boroshordóknak, kóstolt padlizsánkrémet, sajtokat, bort, és mindent kipróbált, amit csak lehetett, és mindenkivel pacsizott és váltott pár kedves szót a mesterekkel is.

Heves tiltakozásom ellenére vett nekem hét darab gyönyörű, régi borospoharat, vastag üvegből, formás talpazattal, fafaragó bácsival csináltatott nekünk házszámot a kerítésünkre, szerzett két faragott sétabotot, anyunak egy mókás kerámia szobrot, magának egy éppen akkor készült szerencsepatkót, beszédbeelegyedett egy fehérbajszos faragóval, akitől már szóban megrendelte az unokája díszes bölcsőjét (úgy látszik, aznap igen jövőbelátó volt az esküvőmet és a gyerekemet illetően:-), és alig tudtuk elrángatni a kovácsolt vasszögektől, amiből szintén akart hármat venni, csakúgy, mert majd jólesz valamire....(???). 

Évek óta felkeresem azt a kőfaragót, ahol szebbnél szebb, varázslatos alkotásokat lehet megcsodálni, és ahol Joepapától kaptam egy csodaszarvasos és egy kisebb, pávás madáritatót!!!! Annyira nagyon szép!!! Mivel elég nehéz darabokról van szó, nem tudtuk elhozni, és a mester is ragaszkodott hozzá, hogy személyesen szállítsa le a végleges helyére, hogy lássa, jó helyen lesznek (talán jövő héten érkeznek).

Boldog voltam, ahogy menten közöttük, vállukat átkarolva, sugárzó arccal, gondtalanul, újra papakicsilányaként. Élveztem, ahogy a ládafestő azt mondja apunak, rám bökve, hogy a "kislányának adom ajándékba".

Vannak pillanatok, életszeletkék, amikor megállítanám az időt, mert pont úgy jó, ahogy akkor van, s ugyanolyan érzésekkel, kapcsolalkuszasággal, hangulattal akarom élni tovább az életet, ahogy akkor érzek. Kapaszkodnék a pillanatokban, hogy ne tűnjenek tova, sose legyen rosszabb, el ne veszítsek valamit, valakit, akit szeretek.

Jó lenne mindig olyan kéknek látni az eget, ahogy ott, akkor.