El is felejtettük, milyen jó dolog csapkodni a vékonyka ütővel a tollaslabdát, pedig gyerekkorunkban sokat játszottunk.

A vasárnapi koncentrált (névnapok, születésnap összevont megülése) családi ünneplésen, Anyi isteni töltöttcsirkéjének rövidke emésztési időt hagyva spontán helyi tollasbajnokság szerveződött, amin, ahhoz képest, hogy eleinte senkinek sem volt kedve szökdécselni a nagy melegben, vagy arra hivatkozott, hogy már el se találja a labdát pedig régen ő volt a legnagyobb penge, szóval ahhoz képest a végén mindenki indult, sőt, türelmetlenkedve várta, hogy ismét ő kerüljön sorra (egyes aljas gáncsoskodó versenyzők röhögtetéssel próbálták megzavarni az éppen levegőbe csapkodót-ami a helyi szabályok szerint sajnos ér!!!???).

Volt ám szigorúan kötött menetrend: a pályára lépőket fotóval dokumentáltuk, többféle beállássa, ahogy kezetfognak, előbb művigyorral, aztán szigorú fejjel, majd kijelöltük a bírót (mindig mást), akivel szintén fotózkodás kézfogással, majd szabadonválasztott izomvillogtatós beállásokat lehetett bemutatni az ütővel, és ez mind bekerül a családi albumba, és persze a teljes csapatfotó is. Ilyenkor rendkívül jól szórakozunk, hát még akkor, amikor elkészítem a nap eseményeit bemutató zenés DVD-t!!!!

A lelkesebbek (az nem én voltam, mert estére a komisz betámadta a fejemet), mint az öcskösöm meg pasi még sötétedés után is játszottak, és bár világítószöld volt a labda, én mégsem láttam a fájdalomcsillagoktól....

Kiemelném, és hangsúlyoznám, hogy a versenyt pasi és én nyertük!!!!!!!

Úgy belelkesedtünk, hogy alig várjuk a hétvégét, hogy ismét csapkodjuk a labdát.