Kivételesen egyedül álltam a sorba (mármint nélkülöznöm kellett pasi társaságát, aki jóval korábban elindult a munkába),  mert volt egy bő negyedórám a tárgyalásig, amit a kedvenc mézestejesemet kortyolgatva a prezetnációsokosságom olvasásával kívántam eltölteni.

Teljes bizniszvumenpuccban araszoltam a sütiket előlem biztonságosan elzáró üvegfal mellett, magam előtt tartva a kisfekete táskámat.

Még a jólismert lányok sem voltak a pult mögött, akik már messziről kiszúrnak, és soronkívül elkészítik nekem a kedvenc KVmat, csupán ismeretlen arcokat láttam (tanulók netán?)

Szokatlanul sokan voltak, mert mögöttem is jópáran türelmetlenkedtek, főként öltönyös nyakkendős fazonok.

Éppen sorrakerültem volna, amikor is a táskámat végighúztam a pulton, de olyan suta mozdulattal, hogy sikerült levernem a vászon zsákot, amit dekorációként tettek ki és tele van kávészemekkel.....Ha valaki azt gondolná, hogy simán csak eldőlt, és néhány babszem tovagurult az asztallapon, akkor téved! Annyira jó helyen kaszáltam el a felépítményt, hogy a tartalma elárasztotta a pénztárgép körüli területet, szétterület a földön, és néhány kifényesített cipőt is eltalált, és minden bizonnyal volt olyan, aki este a gatyája felhajtott szárából is kihalászhatott belőle.......

Persze nem elég, hogy ilyenkor zavarban vagyok az ügyetlenhülyetyúkságom miatt, bosszúsan bámulnak a hátamögötti komolypasik, de még az újhúskávéscsajok sem dobnak felém egy semmigondmosolyt, csak unottan kikullogtak a katasztrófaelhárítófelszereléssel (partvis+lapát) és lassú, teátrális mozdulatokkal eltűntetik az általam okozott felfordulás nyomait. Én még elsütök egy kedves, humoros félmondatot, de azon is csak én kuncogok. Még kínosabb a helyzet....

Alig vártam, hogy megkapjam a műanyagpoharasomat, és lapozhassak.