A mai nap is egyike azoknak, amikor mintha az idő lassaban peregne,  a fejemet egy nagy súly húzná lefelé, és alig bírom a tenyremre könyökölve tartani, hogy le ne essen a kampányterveim tetjére, és persze ne igyak meg egy jó nagy KV-t (a céges KV gép meg, aminél olcsóbbat már nem is lehetett volna venni, állandóan bedöglik, és most már csak bukósisakban merészkednék a közelébe, vagy talán úgy se), amiből meg igazából csak az amerikai típusú, poharasak a kedvenceim, és olyan bizony errefelé nincs is.  

Hiányzik a recepciós kolléganőnk, akinek most kb. 14. hetes lehet a pocakja, mert amíg itt volt, ilyenkor (ha a munkám engedte, és ha a főnök nem volt bent) lementem egy fél órára, és ebéd helyett elnyújtóztam a kistárgyaló kanapéján, és kibeszéltük az elmúlt napok történéseit (persze általában a pasija viselkedését kellett elemeznem vele:-), és egy kicsit feltöltődtem. Múlt pénteken felvettünk egy új lányt, akit tegnap fél tízre vártunk, de nem jött, úgyhogy 10 körül felhívtuk, majd mivel ki volt kapcsolva, 11-kor ismét. Akkor bájosan közölte, hogy ja, meggondolta magát, úgyhogy nem is jön...és ezzel megdöntötte a rekordot, ő lett a nálunk legkevesebb időt töltő kolléga, nem az a lány, aki 1 hétig bírta, vagy az a srác, aki a Pasiméknál dolgozott, és mikor az első napján az ebédideje meghaladta a 2 órát, és felhívták, elmondta, hogy nem is megy vissza, fél nap elég volt ahhoz, hogy eldöntse, nem akar ilyen unalmas cégnél dolgozni!!????

Elegáns és kultúrált megoldás.

Pedig mostanában jobban megy a felkelés is, hogy besüt a nap az ablakon, és percekig bámulom az eget a tetőn keresztül, vagy figyelem az ágyból, ahogy a kedvesem kiviszi a kutyákat sétálni, akik ettől pörögnek, forognak, csóválnak örömükben, és rögtön három felé futnak, ahogy kilépnek az utcára.

Hétfőn elkezdődőtt az Australian Open, ami azt jelenti, hogy lelassult a megszokott reggeli készülődés, ami miatt aztán ma is jól elkéstünk, és azon kapom magam, hogy 8 óra is elmúlt, de a párom még az alvós rövidnacijában és az én usánkámban (a kutyasétáltatásról befelé jövet ugyan elkezdett levetkőzni a zuhanyozáshoz, de közben elkapta a távirányítót, és ekkor csapdába esett-gondoltam, lefényképezem így, ahogy szőrsapkában és alsógatyában lazul....:-) ül a TV előtt, a dohányzóasztal tetjén, gyűrőtt fejjel, kezében a fél órája általam elkészített forrócsokijával, és az eurosport csatornára szegezi a szemeit. Próbáltam megsürgetni, hogy ideje lenne elszakadni a képernyőtől, mire felém lengette a bögréjét, hogy "de még meg sem ittam a kakaómat Boszikám, túl forró" -mindezt úgy, hogy a szeme nem követte a mozdulatait, rám sem nézett, továbbra is tapadt a képernyőre. Persze, 20 perc nem elég egy tejnek, hogy kihűljön....aha...

Ebben a nehéz helyzetében, hogy dolgoznia kell, és nem nézheti egész nap a teniszt, az nyújt vígaszt, hogy a mamám otthon van, és mint nagy rajongó, helyette is nézi a mérkőzéseket, és egy telefonhívásra bemondja az aktuális eseményeket:-)

Végülis előttem a tenisz volt a mindene (ma úgy tűnt, hogy még mindig erős versenyben vagyunk, a tenisz meg én:-))), napi kemény edzések, versenyek, majd az edzősködés és bajnokságok Marcikával. Mára csak a barátságos heti mérkőzések maradtak, főleg a péntek esték.

Ja, hogy én miért nem tudok teniszezni, amikor profi teniszes pasim van, vagy ahogy L1 (én vagyok az L2, de ez hosszú történet:-) barátom hívja, Ő a "Player"???????

Az úgy volt, hogy amikor megismerkedtünk, akkor Ő javában még edző volt, és 6-12 éves gyerekeket tanított egy sport akadémián, ahová én időnként kimentem megnézni, és láttam az 1 méteres kiskölyköket, ahogy mesterien kezelik az ütőt, és suhintják meg a labdát, pedig némelyik nem volt sokkal nagyobb, mint az ütője. Kérte a párom, hogy engedjem, hogy megtanítson, de akkoriban annyira kínosnak éreztem, hogy mit szólnak majd az öcsisajtok, ha látják, hogy az "edző nője", vagyis én, mennyire bénán teniszezek, vagyis leginkábbis próbálom utolérni azt a kis zöld labdát. Ott álltak a rács mellett, és bámultak befelé mindig, amikor lett volna időnk az oktatásra. Aztán évekkel később levitt fallabdázni, ami jóval strapásabb, de elszigeteltebb tevékenység, és ez már tetszett nekem, bár a végén vörös volt a fejem keményen, és levegőt sem kaptam...De sajnos mostanában erre sincs időnk, vagy egyszerűen lustább lettem, és a súlyomat is nehezebben lendítem be a hülye kis labda után:-)