Annyi kóbor kutya van a környékünkön...Talán a szilveszteri petárdák miatt elmenekültek otthonról, mert némelyiken még nyakörvet is látok, vagy talán sosem volt rendes gazdijuk.....így aztán, ha a Mamáméknál, vagy nálunk akad valami csont, vagy kajamaradék, amire már senkinek nem fáj a foga, akkor kis zacsikba gyűjtjük, és ha útközben találunk egy kószáló ebet, akkor legalább annyit teszünk érte, hogy megetetjük, ha mással nem, akkor jutifalattal (amikor a mi három szőrös gyerekünknek vásárolunk, mindig veszünk a kocsiba az ismeretlen ebek kedvjavítása érdekében külön jutit).
Az utcánkban van egy állatbarát hölgy, aki be is gyűjti a kóbor négylábúakat, akár cica, akár kutya, és próbál gazdit szerezni nekik, de addig is a kertjében laknak, vagy páran kiváltságosként a lakásba is bejárnak. Legújabb pártfogoltja Csibész, aki már nem fért el ill. meg nála a többi kutyival, így a vele szemközti telken tartja (amíg a félkész házat nem sikerül a tulajnak eladni, addig megengedte, hogy Csibész átmenetileg odaköltözzön), és ott kap kaját is, és mi is oda hordjuk a kajamaradékok nagy részét.
Azátn ott van a kis foltos, aki pár hete érkezett meg az utcánkba, és vágyakozva tekint be a kutyás högy kertjébe, de bent még sosem láttam. Karácsony után futottunk össze a szomszédasszonnyal, aki elmesélte, hogy a kutyus a vele szemközti házban lakik, most hozták ki a menhelyről, de sajnos nem nagyon foglalkoznak vele, éhes, és mindig kiszökik, és az ő kertje előtt ül....Persze neki is kell néhány falatot hagynunk, amiért aztán nagyon hálás, és hagyja, hogy jól megölelgessem.
Tegnap este lencselevest kellett átvinnünk a Mamámékhoz, hgoy Apunak idén nagyon jól menjen a póker és a tőzsde, mert én főztem szilveszterkor, ők meg nem. És csomagoltam pár csípős csirkeszárnyat is, ami a buli alatt nem fogyott el, mivel túl sok kaját gyártottam (az unokatesóm és felesége, meg az öcsémék szilvesztereztek velünk, és ott is aludtak, végülis hely az van, meg ágy is). Alig kanyarodtunk ki tőlünk, amikor észrevettem egy csuda aranyos kiskutyust a sarkon, az úttest túloldalán, aki éppen át akart kelni a a mi oldalunkra, és nagyon zavartnak tűnt. Tacskónál kicsit nagyobb testalkat, nagy, fehér szőr, kópé tekintet, és még nyakörve is volt. Feltéptem a tárolódobozról a fóliát, kikaptam egy csirkeszárnyat, és ki a kocsiból, hogy megetessem. Láttam, hogy eléggé bizalmatlan szegény, így legugoltam, és kedvesen hívtam, mire ő először nagy ívben megkereült, körbejárt, és feltérképezett, hogy vajon tényleg jó szándékkal közeledek feléje. Mikor erről már majdnem meggyőződött, egyre közelebb merészkedett, és puhatolózós, bizakodós farokcsóválásba kezdett fehér, zászlós farkincájával, és hangosan szaglászott, igyekezett már messziről is begyűjteni a csirkeszárny fincsi illatát. Éppen elvette volna a húst, amikor egy pedárdát lőttek fel a közelben, amitől úgy megijedt szegénykém, hogy egy ugrás után mint a rakéta kilőtte magát, és rohant felfelé a dombon, behúzott fülekkel és farokkal.
A párom kiabált, hogy rohanjak a hússal, pattanjak be a kocsiba, és kövessük szegény állatot, ami úgy nézett ki, hogy kocsival próbáltuk beérni a földúton, és amikor beértük, újból kiugrottam, és próbálkoztam megállítani, de annyira be volt gazolva, hogy kikerült, és skerázott tovább. Úgy is kísérleteztünk, hogy mentünk mellette kocsivel, elévágtunk, és éppen amelyikünk oldalán futott, annak passzoltuk a húst, és az belengette a kutya elé, de hiába....Aztán a végén letettük az úton a csirkeszárnyat, hátha megtalálja, mert féltünk, ha tovább követjük, talán túlságosan messzire fut, és eltéved, esetleg nem talál majd haza, ha egyáltalán neki van még olyan.....
Azért anyuéknak maradt pár csirkeszárny, mire átértünk.
