Kéne ennem egy borzasztó nagy csokit. Azt a hatalmasat, kekszesmilkát.
Nem is lenne baj, ha sok csokit ennék, és nem látszana rajtam. De alig eszem (kivéve az ilyen bűnös időszakokat), mégis marhára dundulok.....
Úgy érzem, hogy sokkal boldogabb lennék, ha nem lenne rajtam jó tizenöt kiló. Végülis van pénzem, van elképzelésem, hogy mit szeretnék felvenni, csak nem vagyok benne biztos, hogy kifejezetten jól mutatna rajtam a hurkáim miatt. Úgyhogy egyáltalán nem úgy öltözöm, mint azt a személyiségem, belső sugallatom, eszelős kreatív divatszakértelmem diktálná:-)
Mindegy, este akkor is eszem egyet.
Tegnap a főnökömmel egyeztettem egy jövő éves stratégiát, az egyik ügyfelünk tenderére. Megállapodtunk abban, amit én javasoltam, megbeszéltük, hogy egyeztet ama bizonyos ügyfél igazgatójával, majd ma délelőtt visszaszól.
Hívtam is, nem vette fel, sms-t írtam, nem reagált. Majd délután, az egyik kollégámmal üzent, hogy ne nyafogjak, nem érdekli, hogy szakmailag kivitelezhetetlen, meg így megy úgy, nem beszél senkivel, csináljam meg, amit mondott (vagyis tök mást, mint amit tegnap megbeszéltünk).
Megüzeni egy kollégával????? Felszökött vérnyomással, lüktető, kidudorodó vérerekkel a halántékomon legott írtam egy levelet, majd mikor ettől nem lettem jobban felhívtam, hogy megkérdezzem, mégis mit gondol, hogy egy stratégia döntést csak úgy megüzen, nekem, a nagy igazgatógurunak???? Félválról, és szögesen ellentéteset, mint amit be lehet vállalni szakmailag?????????
Teljesen kiakadtam, és sajnos, ha idáig eljutok, akkor általában bőgök is a végén. Amit utálok magamban, mert sokat sírok, és az bizony a nagyüzletasszonynak nem megengedhető. Mondhatnám imidzsrombolós.
Viszont ami ilyenkor jó, hogy a kollégák megszeretgetnek:-)))) Az undokoskodókollégám, aki sosem mutatja ki az érzelmeit, felpattant, és megölelt (bár azt ordította, hogy ha nem hagyom abba a bőgést, és egy ilyenér' bömbölök, akkor megráz-vagyis azért rázásnak álcázta az ölelést, amit azért megkaptam, mivel továbbra is bőgtem). Ez is ugyanolyan ölelés, mint bárkié, mégis nagyon fontosnak éreztem, és az is volt.
Most kezdek kijózanodni a kiakadásomból, de csak azért, mert már kb. 5-ször elmeséltem mindenkinek, milyen rémes dolog történt velem, micsoda szemétség, mekkora szakmai balfékség, amibe belekényszerítenek..... Ötödszörre akkor mondtam el, amikor V kolléganőm megkérdezte, hogy mi van velem, ami elég volt ahhoz, hogy ráborítsam, hogy egy ilyen rettenet ért, és tudom, már ő is hallotta a storyt, de kedvesen javasolta, mondjam el, mer' ő tudja, hogy az nekem jó. És ledaráltam megint. Jó volt.
A szekrényeket is nekem kell intézni. Egy barátom exneje felajánlott megvételre két nagy, régi, nagyija-féle szekrényét. Az egyik hatlamastúlnagy, a másik viszont igencsak tetszett, így ki is mértem, jó lett volna könyvesszekrénynek, NEKEM! De nem voltam benne biztos, hogy passzol a stílusa a parasztbútoraimhoz, úgyhogy elküldtem a fotóit véleményezésre, S barátnőmnek, E haveromnak és a Papámnak. Erre mindegyik hívott, hogy szebbetnemláttakmég, nekik kell!!??? Gyerekek, jófejek vagytok, de ez az enyém!!!!!!!!! Mivel mindenkinek, így nekem is csak az egyikre fájt a fogam, a Papámnak meg mind a kettő pontjóneki - végülis egy garnitúra-faragott kecskével-, meg minden(a leírásom ellenére is jól néz ki)-így végül Ő volt a befutó. De nem elég, hogy lemondtam a javára a szekrényekről, még nekem kellett a csaj (az exnej), a Papám és a szállító között forró drótot biztosítani, leszervezni a szállítást holnapra. Szóval, jó, hogy Apuéknak lesz két nagy szekrényük!!!!!!!!!!!!!
Most kereshetek magamnak egy könyvesszekrényt.
