.jpg)
Pár hete láttam egy filmet, a címére már nem is emlékszem, nem is egy mélyenszántó alkotás, de számomra érdekes kérdést vetett fel. A főszereplő nagyokos számítógépesszépfiú forradalmi újításokat fejleszt ki a haverja cégének, majd a megállapodásuk alapján a fejlesztés befejeztével azt az időszakot kiégetik a memóriájából, amikor ama bizonyos dolgon agyalt és barkácsolta azt. Ezek az időszakok általában 1-3 hónapot jelentenek, és eleinte megy is minden simán. Aztán jön egy nagy felkérés, amire már nem hónapokban mérik a deláldozott időszakot, hanem 3 évet kell rászánnia az életéből, majd 3 év múlva az eltelt 3 évet kiégetik az agyából, soha nem emlékszik majd semmire, ami azalatt történik.
Persze van szerződés, mindenben megegyeznek előre és lepapirozzák, és a pais 94 millió dollárért belemegy (persze aztán folytatódik a történet, és átverik, átszövik romantikus szerelmi szálak, megszokott fordulatokkal tarkított, de persze a végén győz a hősünk).
Feltettem a páromnak és magamnak is a kérdést, vajon hány órát, napot adnánk oda az életünk már megélt időszakából, és vajon mennyi pénzért???? Lemondanánk pl. egy hetről azért, hogy hogy utána soha többé ne legyenek anyagi problémáim?
Talán igen, ha tudnám előre, hogy azon a héten semmi olyan nem fog történni, amiből sajnálnám, ha kimaradnék. Vagy igen, így visszamenőleg, ha most megmondhatnám utólag, hogy melyik az a hét, amit nem szerettem annyira az életemből, és azt szívesen odaadom.
De mivel egyiket sem lehet -és szegény Ben Affleck-nek sem volt iylen lehetősége, nekem sem lenne. Úgy meg nem adnám oda egyetlen hetemet sem. Mert hogy járt Ő???? A 3 év alatt szerelmes lett, és bár elmondta a szerelmének, hogy nem fog rá emlékezni a kitörlés napja után, és mindent elkövettek azért, hogy majd megismerje, ha 3 év után az agyturkászás-égetős-felejtős projektet követően találkoznak, de csak annyi történt, hogy a nő egy kávézóban bizonyította, hogy Ő volt a szerelme, és a pasi meg bambán nézett. És a nő megmutatta a fényképalbumukat, mire a pasi persze megismerte magát, de továbbra is bambán nézett, nő meg bőgött, hogy hova tűntek a közös élmények.
Sokan nem ragaszkodnak úgy a tárgyakhoz sem, mint pl. én. Nekem nagyon fontosak. Ilyen például az a fülbevaló, amit nagymamámtól kaptam, és bár nem hordom, mert nagyon törékeny, de tudom, hogy van nekem. Fontosak a fényképek, a régiek és újak egyaránt, azok, amelyeken olyanok vannak, akiket nem is ismerek, de mégis tudom, hogy igen, igen, Ő volt a dédim, és még tartott a kezében, amikor kicsike voltam. És ott vannak a nagymamáim régi képei, kopottak, de gyönyörűek, és nagyon fiatalok rajta, és szépek, tele vannak tervekkel, mosolyogósak, és felfedezem a közös arcvonásainkat.
A bútoraink többsége régi vagy olyan, amelyet a mi elképzeléseink szerint csináltattunk. 
Tehát lelkük van:-) Vannak olyan parasztbútorok, amelyeket vettünk, de régiek, aztán vannak olyanok -ezek számomra értékesebbek- amelyeket találtunk, és felújíttattuk, vagy még mindig roggyantan állnak az étkezőben, mint pl. a tálalónk, de szerintem csodálatosak. Aztán vannak olyanok, amelyeket Aferi szerzett (van egy nádfedeles, elhanyagolt kis falusi házikónk -pár éve vettük pasival, vidéki romantikázás céljából-, messze budapesttől, ahová sajnos ritkán jutunk le. Na és ott van Feri, aki néha ráfigyel a házunkra, hogy ne lopják el az oldalait:-), istállókból, padlásokról vagy éppen tüzelőnek félrerakott kacatokból mentett meg nekem, mivel arrafelé nem érték az, ami nekünk kincs.
Fotelok, melyeket lombtalanításnál túrtam össze, és a párom alig akarta megengedni, hogy betegyem a kocsiba, mert büdösek voltak és koszosak. De én már akkor látom, milyenek lesznek majd, ha meglengetem a varázspálcámat (=felhívom a kárpitost, aki áthúzza, lecsiszolja, rugókat cserél bennük, stb.)
