Imádom a barátnőimet. Sok-sok haverbarátnőm van, és nagyon kevés, mondjuk egykézenkönnyenmegszámlálható szorosbarátnőm. A sor (nem is nevezhető annak) legelején itt van mindjárt lelkiösszefonódósnemmegynélküle Meskebarátnőm (hú de duuurva:))), akivel szinte naponta beszélünk és sajnos nagyon keveset találkozunk (szerintem, ha közel laknánk, folyton együtt lógnánk). Aztán most nem megyek bele a további elemezgetésbe, de amiért most gyorsan ezt lepötyögöm, az Sziszibarátnőm, aki a közelben is lakik és olyan szerencsés vagyok, hogy annyi év tervezgetése után most végre van közös "projektünk", amin együtt dolgozhatunk, egy közöslovunk, egy álommunkánk. Mindig vágytam arra a jóbarátokosfílingre, hogy a barátnőd csakúgy szólás nélkül jön, benyit és te már adod is a kezébe a tejeskv-t, kérés nélkül, mert tudod, hogy szüksége van rá és tudod, hogy miként szereti. Minap, mikor Sziszibarátnőm egyik kislánya -aki egyidős Nünüvel, jajdejóisezis- itt aludt nálunk (első pizsiparty kipipálva) megérkezett reggel, és mikor belépett a nagy felfordulásba hozzánk (folyamatos rendetlenség, gyerekjátékok, száradó ruhák mindenhol, szaladgáló gyerekek, zenélő körforgó hangja, stb...) már adtam is a kezébe a tejesKVját, nagy tejhabbal, cukormentesen, mézzel és fahéjjal a tetején. És akkor megálltam egy picit, és belegondoltam, hogy dejónekem már megint. Ma pedig, mikor Nünüvel indultam az oviba, beállított és hozott egy adag babaruhát és egy nagy ölelés után már rohant is tovább.
És Kisfiam, bár csak Te is itt laknál a közelemben, vagy én a Tiédben!!!! De legalább ma már kétszer beszéltünk, és még csak délután egy óra sincs:) Imádat.
