Őszintén: rémálom volt. Azóta ritkán tudom abbahagyni a bőgést (persze kell, mert Nünükémnek születésnapja van, és ünnepelünk, és mosolyog a szívem miatta), agyalást, önmarcangolást és aggódást. Egyfajta megnyugvást reméltünk, de mégtöbb szorongást kaptunk. 

Pontosan délre érkeztünk, nem tudván, hogy érkezési sorrendet tartanak (elvileg), úgyhogy szinte utolsónak estünk be. Aztán kiderült, sokan csak UHra várnak, így maradtunk heten, akik amniocentézisre ültek sorban. Először a genetikushoz kellett menni egy rövidke beszélgetésre, ami szerintem kb. semmit sem ért. Aztán vissza a padra és UHra ültünk sorba. Ott addig beszélgettem, míg utolsónak jutottam be, de minek is sietni, hiszen utána volt még egy bő fél óra, mert csak kettőkor kezdték el a magzatvízvételt. Az UHra mindketten bemehettünk, az UHdokink meg is kérdezte, hogy mit keresünk mi ott (várható volt, tudtunk, hogy a négyesteszt, AFP és egyebek miatt nem javasolta a szúrást és remélte, hogy nem megyünk el, ugyanakkor meg a sajátdoki igenis szorgalmazta, ahogy mások is a kórházban, sőt, volt aki kifejezetten lefelelőtlenanyázott engem, hogy eddig még nem csináltattam meg és egyáltalán van olyan opció, hogy nem megyünk el...). A szobában sötét volt, vagy öt fehér és zöldruhás sertepertélt odabent. Gyors UH, a gyerek cukorfalat.

A MAV Kórház büféjében Farkas betolt egy békebeli melegszendvicset, aminek leharaptam a csücskét, de nem volt nagy étvágyam. Ellenben vedeltem a vizet előtte és utána is, mert úgy éreztem, ez kell Neki, hogy pótoljuk a magzatvizet, amit elvesznek Tőle (nem is kevés ám). Kettő után valamivel már mindenki ott ült a váróban és megkezdődött a vizsgálat. Az első lány nyolc perc alatt végzett (Farkas mérte), aztán a második vagy húsz percet volt bent, amitől persze mi a körmünket rágtuk, majd kitámogatva jött és lefektették egy külön szobában. Nem volt lelkesítő helyzet. Még gondolkodtam, hogy eleléphetünk, de végül maradtunk.

A szoba ugyanaz, mint ahol UH vizsgálaton voltunk. Tágas, jólfelszerelt, sötétített. A cipőt le kell venni, zokniban kell odatotyogni az ágyhoz és felkapaszkodni (jó magas, hogy a dokiknak kézreálljon). Pocakot ki, gatyát, bugyit jól letűrni. Gyors UH ismét, majd egy zöldruhás lekeni az egész hasat fertőtlenítővel. Az UH készülék vissza, megkértek, hogy a kezemet kulcsoljam össze a mellkasomon. Az doki szólt, hogy először az ujjával bökdös még csak, közben valaki letakarta a hasamat egy zöld lepellel alul. Mikor a tűt bökte, nem is szólt előtte, csak a zacskócsörgést hallottam, annyira figyeltem a monitort és annyira nagyon izgultam. Annyit mondott, hogy most jön egy rövidke fájdalom, de annyira edzett vagyok a hormonok miatt a hasszúrásban, hogy meg sem kottyant. Nem kellemes de tényleg csak egy pillanat és annyira leköti az embert a monitor (már aki nézi). Kint beszélgettem pár szót néhány lánnyal, és nem mindenki mert a monitorra bámulni közben. Akitől tudtam arról is érdeklődtem, hogy nem tartottak -e attól, hogy megszúrják a babát a tűvel, de elmondták, hogy a kicsi elhúzódott a másik irányba amint megérezte a tűt. Talán ettől féltem a legjobban.

Én is kb. 8 percet voltam bent csupán, és ha nem nézem a monitort, talán most arról számolok be, hogy nem volt vészes az egész. De amiért mégis rémálom lett belőle.....Le sem vettem a szememet a Kisbabáról, néztem, ahogy ott mozgolódik a hasamban. Amikor a tűt benyomták (a küldökömtől talán egy centire jobbra, lent) még kicsit távolabb volt, de ahelyett, ahogy a többiek mesélték, elmenekült volna, azonnal odajött a tűhöz és kapálódzott, kézzel-lábbal mindenhogyan. Megállt a szívem, csak rettegtem és szólni sem bírtam, láttam, ahogy ott van a tűnél és talán meg is szúrja az. A doki hirtelen a másik kezével elkezdte ütögetni a hasam alját, hogy "elzavarja a gyereket", és ahogy láttam, a magzatvizet sem tudta szívni, gondolom a vákumtól tartott, hiszen Kisbaba ott volt a tű mellett közvetlenül. Senkinek sem kívánom ezt az érzést. Tehetetlen voltam, rémült és annyira borzasztó volt látni Őt, ahogy ott van a tűnél!!!!!!!!!!! Most is csak potyognak a könnyeim megállíthatatlanul, és ez a kis jelenet játszódott le a fejemben vagy ezerszer, mióta eljöttünk, és zakatolt a fejemben egész éjjel.....Nagyon hosszú időnek tűnt, amíg az asszisztens a fejem mellől szólt a dokinak, hogy elég lesz és kihúzta a tűt a magzatvízzel, ami sárga és átlátszó és jó sok is volt. Doki megjegyezte, hogy szép tiszta. Akkor valahogy megkérdeztem, hogy nem szúrta -e meg a gyereket, már a szavaimra sem emlékszem, annyira remegtem, de nem volt megnyugtató, mert azt mondta, hogy nincs akkora ereje még a gyereknek, hogy megszúrja a tű. Tök béna válasz, hiszen nem a gyerek szúrja meg a tűt, hanem fordítva basszus!!!!????

Valamit alá kellett írnom, aztán valahogy kibotorkáltam a folyosóra, ahol addig tartottam magam, míg az utolsó lány is bement a vizsgálatra, hogy ne hozzam rá a frászt, de utána zokogtam és zokogtam, próbáltam Farkasnak elmondani az egészet, és szidtam a fejemet, hogy eljöttünk és megcsináltattuk a vizsgálatot, és mérhetetlenül sajnáltam Kisbabát, hogy egy ilyen ijesztő dolognak tettem ki.

Mikor kijött az utolsó lány is és az asszisztens kinézett a folyosóra, mondtam neki, hogy úgy érzem, biztosan megszúrták a gyereket is, hiszen láttam. Nem érdekelt, hogy mit gondol, semmi sem érdekelt, csak a gyerekem. Akkor szólt a doktornőnek, majd kijött a doki is, és előbbi vígasztalt, hogy hiszen ezért csinálják UHval, hogy akkor szúrjanak, mikor nincs ott a baba, de a doktornő nem látta a jelenetet, mert nem ő csinálta. A doki meg csak ugyanazt mondta egyáltalán nem meggyőző módon, amit bent is.

Sokáig ültünk még kint a rohadt kemény székeken, amin egy kismamának sehogysem kényelmes, pláne egy ilyen vizsgálat után. Patakokban folytak a könnyeim, Farkas minden oldalról próbált nyugtatni, guggolva, állva, rámhajolva, simogatva, mindenhogy. Megittam egy fél liter vizet és próbáltam megnyugodni, hogy ne stresszeljem Kisbabát tovább. Enni csak este nyolc körül tudtam, utána viszont több órán át hangosan bugyborékolt a hasam, amit Farkas aggódva hallgatott a fülét a köldökömre tapasztva. A fejemben kusza gondolatok cikáztak arról, hogy mi lehet Kisbabával, megsérült -e tényleg, ha igen, milyen károkat okozhatott benne egy ekkora tű!!!?????

Nünü egy tündér, ahogy mindig. Tegnap este már a matrac mellett feküdtem az ágyon, magasabbra tőle, de persze úgy, hogy a bombimat (a mutató- és hüvelykujjam közötti hártya) tudja morzoslni. Mikor Apaca megkérdezte, hogy minden rendben van -e, akkor mondtam, hogy fáj a a fejem (nyilván szétbőgtem, amíg nem volt itthon Nünü), s egyszercsak megjelent mellettem és masszírozni kezdte a homlokomat. Elmagyaráztuk, hogy miért alszom most külön ágyon. Ekkor felmászott az ágy szélére, vigyázülésbe helyezkedett és kedvesen közölte, hogy "Akkor én most egész végig itt fogok óvatosan ülni melletted és vigyázok a pocakodra."

Az imént a hasamra tettem egy díszpárnát, rá a laptopot, hogy írjak pár sort, de úgy látszik, Kisbaba nem szereti (nem is teszem gyakran, mert szerintem sem jó, inkább mellettem van), mert hatalmas mozgolódásba kezdett és akkorákat rugdosott, hogy ma először éreztem kívülről is, a kezemmel. Tegnap óta egyébként is igen aktív. Ettől a nagy mozgástól is úsznék a boldogságban, de persze most az aggódás jut eszembe, hogy mi van, ha megserült és fájdalma van, vagy keves a magzatviz es szenved, stb.

Pár napig fekszem, ünnepeljük Nünükét,  próbálok megnyugodni és megnyugtatni Kisbabát és remélni, amit ezek után nagyon nehéz, hogy talán mégis minden rendben.