Apróbbnak, mikor még nem beszélt (és ez ugye Nála igen hamar bekövetkezett, az első születésnapi gyertyafújáskor már szövegelt) igencsak barátságos oldalát villantotta meg. Később aztán jött az undokoskodó korszak, amikor már attól kiakadt, ha megemlítettem, hogy másnap jön hozzánk valaki vendégségbe. Gyakran közölte, hogy "nem akarom, hogy jöjjön xy, nem szeretem! Nem fogok vele játszani!" stb. Ha az utcán hozzászólt valaki kedvesen, szintén kiakadt. Na és be is váltotta az ígéretét, előfordult, hogy a vendégség végére is megtartotta a távolságot. Persze inkább az történt, hogy kellett egy neki egy tíz perc, fél óra, és le sem lehetett vakarni az adott illetőről, akitől előtte kiverte a víz.

Most pedig a csicsergős korszakot éljük. Imádom! Mert ugye ki az, akinek nem duzzzad a melle, mikor a fél áruház az Ő gyereke szövegén olvadozik? Isteni érzés, no. Tehát, Nünü sosem volt szűkszavú (csak nem hasonlít rám?:), de most aztán ontja a sztorikat, okosságokat mindekinek és mindenfelé, kérés vagy kérdezés nélkül. Pl. Bementünk egy boltba, célirányosan a pónik felé (a lóimádat eluralkodott az egész családon, és bár igyekeztem a kézzel farigcsált darabokat előnyben részesíteni, mára már leengedtem a lécet és gyülekeznek a ronda, giccses rózsaszínek és kékek is......ezekből a lájtosabb változatok...) vettük az irányt, mivel ígértünk neki egy újabb lovat az otthoni rengetegtúlsok mellé. Kivette a kis zacskót a polcról, majd gyors léptekkel -minket hátrahagyva- elbattyogott a pénztárig. A pulttól kicsit messzebb megállt (ha túl közel áll, nem lát fel a pénztárosig:), felnyújtózkodott a becsomagolt lóval, és nekikezdett: "Szia! Ezt a pónit szeretném megvenni! Tudod, a másik kezemben is van egy póni, de azt nem a Ti boldototkban vettük, hanem egy másik boltban, ami nagyobb mint ez a Tiétek. Csak ezt már kibontottam, mert kifizettük tegnap." -szereted a pónikat?-érdeklődött a pénztáros, majd integetett két kolléganőnek, hogy jöjjenek már, meg kell zabálni ezt a kislányt, ezt hallgassák (ennél a pontnál már rózsaszín cukormáz ömlött rólunk)- "Igen, szeretem őket, mmmmmmmm (ekkor magához szorította a tegnapi apró pónit, és ilyenkor hallatt egy ilyen dünnyögő hangot)! Tudod van otthon egy nagy lovam is, az a neve, hogy Narancs. De azt nem lehet bevinni a kádba, ha fürdünk, mert túl nagy és nem fér el mellettem, és nem műanyagból van, és a vízben kiszárad. Meg még szoktam lovagolni igazi pónin is, a Szikrán. Úgy kerültem oda, hogy megkérdeztünk egy lányt, hogy ráülhetek a pónira? És Ő azt mondta, hogy igen, rá, és akkor Apa feltett a hátára, és mentem mint a nagyok......." Ezalatt kifizettük az újpónit, aztán elhívtuk, hogy feladjam rá a kabátot, és hogy ne tartsuk fel a hátunk mögött mosolygó sort. Mielőtt elhagytuk a boltot, még kiabálva elköszönt az eladóktól és a bent várakozó vevőktől: "Sziasztok! Köszönöm szépen ezt a pónit!!!! Sziasztok Lányok! Majd jövök még! Sziasztok!!!!!!!!" - és a sajátos integetési stílusában hadonászott a kis kezével.

Vagy a kisboltban, mikor beugrottunk Nagyival egy tejszeletért. Szereti "kifizetni" a vásárolt dolgokat, beszédbeelegyedni a pénztárossal, vagy éppen akit megtalál. Kezébe adtam a tejszeletet, amivel odasietett a pénztárhoz: "Szia! Én Nünü vagyok, és ezt szeretném megvenni, ezt a tejszeletet! Tudod, azért ezt választottam, mert a tévében azt mondták be, hogy ezt kell enni a gyerekeknek!" - Pénztáros beüti az összeget és megkérdezi: Van elég pénzed?-".......hát, nekem nincs, de itt van a mamám, akit úgy hívnak, hogy Nagyika, neki sok van a zsebében, Ő kifizeti Neked."

Hát így nyomja mostanság, harsányan, szövegelősen, cserfesencsicsergősen.