Alvósoverállban, katicás papucsban, egy rózsaszín gereblyét szorongatva, egymás kezét fogva csattogtunk lefelé a lépcsőn, majd a konyha felé vettük az irányt. Feltettem a vizet melegedni az esti biozabosalmás italához és bekapcsoltam a rádiót, mert -ahogy igen gyakran- táncolni támadt kedvünk. Roptuk a konyhakövön kiejlölt színpadon egy gyors számra, aztán én kevergetni kezdtem a bébipapit, Ő pedig a hűtőt beborító mágnesgyűjteményemmel játszott. A Republic egyik száma, a 67-es út csendült fel a háttérben, míg én tettem-vettem a konyhapulton. Odaszaladt hozzám, átölelte a lábamat és az angyalfürtös fejét belémfúrva sírdogált rémülten. Lehajoltam hozzá és megkérdeztem, mi a baj. "Ez nagyon szormorú dolog Anyaca! Nem akarom, hogy elmenj messze! Azt énekli ez a fiú, hogy elmegy messze és nem jön haza és nem találja meg az Anyukája!" - beszélgettünk a dalról, megnyugtattam. Visszament a mágnesekhez, de pár pillanat múlva megjelent és szipogva folytatta: "Anya! Mindjárt megint az a rész jön, hogy hazatalál! Ez nagyon szoromú, hogy elveszett, kapcsoljuk le ezt a dalt Anyaca, nem szeretem!"
Egészen aprócska volt még, mikor elkezdett aggódni az állatokért, akiket az utcán látott árválkodni. Persze, mi is -jó, főleg én- ezt tesszük az Apjával, de próbálunk -oké, főleg nekem kell igyekeznem- nem mutatni előtte túlságosan ezeket az érzelmeket. Ha észrevett egy kutyát bármilyen messze is az úton, valami hasonlót hallottunk Tőle: "Ó, nézzétek, szegény kutyuska! Egyedül van, biztosan nincs háza! Menjünk oda hozzá és simogassuk meg szegénykét!"
Naponta szól nekem, hogy ne felejtsünk el új madáretetőket venni, mert a régi fonottak szétjöttek és a kismadarak nem találnak majd ennivalót, ha leesik a hó.
Mindennek annyira örül, minden virágot úgy fog a tenyerébe, mintha még sosem látott volna szirmokat, mindenre olyan lelkesen rácsodálkozik.....
Ha mesét olvasunk, nem lehet kiszámítani, hogy éppen min kezd el szomorkodni, melyik szereplőt sajnálja meg, vagy kire hívja fel a figyelmünket. Pl.:Elkeseredik annál a résznél, hogy egy lovat kikotnek valahová és a gazdája otthagyja. Vagy esik az eső és Maszatnak van esőkabátja, de a macskájának nincs és nem tud kimenni vele az esőben sétálni. Van egy mesekönyv, amelyben egy majom keresi a mamáját. Egyetlen egyszer olvashattuk el, azóta elő sem vehetjük, mert nem szereti, hogy elkóborolt az anyukájától a kicsinye (hiába találja meg a végén persze).
Pöti öcsém hozzánk költözött és egy darabig itt is fog lakni. Számára nem ezek az évek a legjobbak, melyeket mostanság megél. Nünü pedig, mint aki mindezt érzi és érti, olyan kedvesen, bájosan viselkedik vele. Minap együtt ültünk az asztal körül, mikor javasoltam a gyereknek, hogy menjünk fel és aludjunk egyet ebéd után. "Peti! Te is gyere velünk és bújj össze a mi kis családunkba!"
Vidám, humoros, kiegyensúlyozott, sokatkacagós. Érzékenysége megmutatkozik a humorában is, és az említett módon is.
Tegnap este feküdtünk mindhárman a sötétben, megint túl az estimeséken, azok megbeszélésén, majd tervezgette, hogy miről szeretne álmodni, másnap hogy fog szaladgálni a katicás sárkányával..... majd elcsendesült. Kisvártatva mégjobban magához húzta a kezemet az arcához, teljesen ráfeküdt és így szólt: "Nem akarom, hogy bármi bajod essen Anyaca!" (soha nem mondunk neki ilyesmit és erre felszólítunk minden nagyszülőt is, hogy kerüljük a hasonló aggódós vagy kicsit is negatív megjegyzéseket. Nem félünk előtte semmitől, érdeklődve figyelünk minden állatot, még a pókokat is, nem jajgatunk, hogy a szúnyog csíp vagy a pók félelmetes és kiskorában sem ütögettük meg az asztalt, ha beverte a fejét, hogy jajcsúnyaasztaldádá-rémes, most hallottam egy anyukától...-, nem jajgatunk, hogy ezmegazleszakkor...)
