Az állandósult micimackós szerepek mellett -amelyek már teljesen összeforrtak a saját nevekkel, tehát kb. ugyanannyiszor hívja a Papát bagolynak, Apját Tigrisnek, Nagyit Kangának, stb. mint csak úgy "simán"- naponta kapunk új karaktereket. Ezeket hirtelen felindulásból osztja le ránk, pl. "Én vagyok a kölyök macska, Apaca a kandúr, Anyaca pedig az Anyamacska, mijáúúúúú!". Ilyenkor egy ideig így is szólít minket és időnként nyávogni kell. Az apjának recsegő hangon, mert egy öreg kandúr, nekem a macska duettből kell előadnom, Ő pedig az édes kis hangján nyávog.
Ma reggel egy egész baromfiudvart keltettünk életre (volt itt már minden, de az állatokon kívül az egyik kedvencem az, amikor Ő a lány, Apa a fiú, én pedig a "lányanya", meg amikor Ő a királylány, Apa a király és pedig az Anyakirálynőke....). "Én most kiscsibe vagyok és idebújok a kakashoz olvasni a könyvemmel. Szia kakas!" - furakszik az Apjához. Öltöztetem, megölel: "Szia Tyúkanya, idenyomakodok a szárnyaid alá." - bújik be a karom alá.
Elalvás előtt, miután elmeséltem két mesét, de mindegyiket legalább háromszor (az esti olvasások mellé a kitalálós mesék is felzárkóztak, és újabban megmondja, hogy éppen mi történjen a kedvenc, általam létrehozott szereplőkkel...), még kacsáztunk egy kicsit. "Én vagyok a kiskacsa és nem találom a gácsért. Hol lehet?" - megnyugtatom, hogy a Gácsér hamarosan érkezik, éppen fogat most (dolgozik lent). Elégedetten öleli át a nyakamat, majd megsimogatja az arcomat és érzem, minjárt elalszik, s csak ennyit mond: "Szia Tojó."
