Kócosan, lepedőgyűrte arccal, álmos szemekkel felült az ágyban, s az alvórongyikáját szorosan magáhozölelve így ébresztett minket: "Megyünk a lovakkákhoz. Viszünk almát. Egyiknek. Másiknak is."
Ma ugyan a lovardanézést elmosta az eső, meg a báránykafelderítést is, amiért a héten egyfolytában kampányol (a közeli mezőről meg eltűntek, így újakat kell keresnünk), de ahogy mondta, majd "később" megyünk. Olyan jó, hogy az élményeiről már beszél, elmeséli, hogy miket látott, és szavakbaönti, hogy mire vágyik.
Tervezünk később erdei pónilovaglást is, de még hagyjuk, szokja a lovakat közelről, etesse őket almával, barátkozzon a környezettel. Édes, ahogy felpörög, ahogy áll a korlátnál és megfigyeli őket, ahogy lenyűgözi a lovak látványa, a lovasok, a lovardában kószáló kutyák, s amióta ott jártunk, folyton felemlegeti és menne, menne.
Elkocsikázunk a közeli repülőtérre is, hogy megtapogathassa az égen annyiszor megcsodált szerkezeteket, bekukkanthasson az ablakukon, ahol a pilóták ülnek, és kezetrázhasson a pilótabácsival, aki az orra előtt emeli a magasba a gépet.
Vagy csak megállunk hazafeléjövet a hídon, leülünk a korlát szélére, fagyit majszolunk és suhanó autókat nézünk.
