Ha a Migyerekünk felnő, és arról mesél majd, hogy az Ő gyerekkorában bezzeg mekkora kemény telek tomboltak, térdig ért a hó, az ereszünkről sormintát alkotva lógtak le a jégcsapok, a kutyáink alig bírtak szökdécselni a fehérrengetegben, csak fellapozza itt a füzetemet, és máris megmutathatja, hogy ez bizony így volt.
Elmeséli majd, hogy pontosan tizenegyhónaposan üldögélt a hatalmas hóbuckák tövében, melyek nagyobbak voltak nála is, Apa kijárt a tóhoz léket vágni, és hetekig izgultunk, hogy a halak bírják -e ezt a fogvacogtatós hideget. A Nagyi egyfolytában havat lapátolt, mert imádta csinálni, és nem elég, hogy náluk minden útról letakarította a fehér réteget, a mi terszunkon is rápörgött, és a Nagyi egy igazi hóhányó. Karácsonykor már megcsodálhattuk az első hóvirágunkat egy bokor tövében, de azóta nem sokat mutatkozott a hótakaró alól. Együtt figyeltük az első kipattanó rügyeket, az elszáradt de még így is pompás nádas hajladozó táncát a szélben, és milyenjóvolt, hogy a fákon még ilyenkor is érett almák lógtak (igaz, spárgával felkötözve, és megmentve a kutyák elől, akik labdának nézték).
Ha nem is emlékszik majd ezekre az élménypillanatokra, és nem is lapozza fel az írásaimat, valahol akkor is benne élnek, beépülnek a lelkébe, s magával viszi mindet....
