Fürkészve körbejárom a gigantikus fügebokrot -vagy inkább nevezzük fának, nem is tudom, hova sorolják hivatalosan-, ahogy minden évben tettem, csak most már Mütyürkével a karomon keresem az első, érett gyümölcsöt rajta. Érdekes, hogy amikor már roskadásig tele van zöld bogyókkal, eleinte mégis mindig csak napi egy-egy kékül be, s válik ízletessé, aztán egyik reggel felkelünk, és beindul a nagyüzem, alig győzzük majd leszedni.
Nos, a minap este felfedeztem az várva várt első leszakítani és bekebeleznivaló fügét, amire már nagyon fentem a fogamat (persze csak mértékkel idén, mert a tejcsatlakozás és az aprómagvak miatt nem ajánlott), de rohanásban voltunk, így meghagytam reggelire, hogy majd akkor, nyugodtan, hálóingesen és kócosan kisétálok a harmatos fűbe, hallgatom azt a jellegzetes zajt, ahogy az ág elengedi a gyümölcsét, majd félbetépem a kékeslila fügét, megcsodálom a különleges színét, majd élvezettel beleharapok. De lemaradtam.
Az éjszaka erre tomboló esőthozó vihar megcibálta a fákat, s az eltervezett reggelim nem volt az ágon. S mivel a kutyák is imádnak belakmározni beőle, s szemfülesebbek voltak nálam, rávetődtek az egy szem fügére, ami a fa alatt árválkodott, s elették előlem.....
