"Szombaton idemegyünk, bis." - ennyi volt a kurta levélben, meg az úticélunk linkje, amit múlt héten Farkas átküldött nekem. Meglepődtem, mikor megnéztem az oldalt, mivel gyönyörű épület, nincs is túlságosan messze (félnapos kiruccanás), szégyenszemre (fülre) mégsem hallottam róla.

Ezúttal a Nádasdy család kastélyát látogattuk meg, amely annak ellenére, hogy igen elhanyagolt, rossz állapotban van, bizony igen gyönyörűséges. Egyes részeit már felújították, de azzal meg az a bajom, hogy túlságosan mű, elveszti azt a régi báját. Nem értek hozzá, csak a szám jár, de talán a képekről -ahol az eredeti és a felújított falak találkoznak- látszik, miről magyarázok. 

Indulás előtt rácsörögtünk Anyiékra, velünk tartanak -e, s Joepapa is csak addig vonakodott, míg meg nem látta a kastély oldalát az interneten, s úgy döntött, hogy ezt mégsem hagyja ki.

Nem meglepő, ha azt mondom, hogy nincs pénz a felújításokra, vagy legalábbis alig. A park egy részét szépen rendbetartják, ott gyakorta rendeznek esküvőket (mi is éppen belecsöppentünk az előkészületekbe, arany-fehérbe öltöztették a szalont, az előtte lévő füves területen fehér virágok és könnyű anyagok lengedeztek a szélben a széksorok között), de a régi mesterséges tavat már nem tudják feltölteni, üresen tátong, a szökőkút sem üzemel a bejárattal szemben.

Az épületben tárlatvezető vitt végig minket (aki sok érdekes történetet, részletet osztott meg velünk), rajtunk kívül négy látogató volt csupán és egy esküvői képekhez pózoló fiatal pár. A szobák többsége kihalt, alig vannak benne bútorok, s néhány fekete-fehér kép árulkodik a régvolt állapotokról. De a könyvtárszoba és az ősök szobája gyönyörűen megmaradt, s lenyűgöző látványt nyújt még most is.

Bent egy röpke fél órát töltöttünk, majd negyed óra alatt ismét körbesétáltuk az épületet, üldögéltünk egy kicsit a padokon, s távolról is megcsodáltuk a kastélyt, miközben Anyika terméseket ragasztott az orrára, amin a legjobban Ő szórakozott:-) 

Megálltunk pipacsmezőbe szaladgálni, gólyafészket nézni, majd Sukoró felé vettük az irányt, s mivel Joepapát már a kiszáradás és az éhenhalás fenyegette, élelem után kutatva megtaláltuk a dombtetőn a Gémeskút éttermet, rálátással a Velencei- és a mesterségesen kialakított, felületén pompás vizirózsákkal benőtt tóra. A hely kellemes, a vendéglátók figyelmesek és kedvesek voltak, és isteni volt az ebéd is.  Biztosan visszatérünk még.