Felnőttként sem kevésbé fontos a lelkemnek a szülői háttér, mint copfos korban. Hogy kiegyensúlyozottnak, boldognak lássam Őket, akik nem morognak, nem civódnak, és még mindig szeretik egymást.

Nem mindig van így, pedig lehetne. Zsörtölődéssel, szurkálódásokkal bonyolítják az életüket gyakorta. De aztán vannak ezek a pillanatok, amelyek láttán a mellkasomra teszem a kezem, ahol a lelkem lakik, s egy nagyot sóhatjok. Jóval lemaradva sétáltunk mögöttük, s csak néztem, ahogy ölelgetik egymást, Joepapa megcsípi Anyi hátsóját, aki barackot ad a támadója fejére, majd kézen fogva sétálnak a parkban. Fontosak nekem.